Utószó

A Wikipediából, a szabad enciklopédiából.

Akik végigolvasták a könyvet, azok közül legalább néhányan biztosan egyetértenek velem abban, hogy valamit tenni kell, hogy változtassunk a dolgok jelenlegi irányán. Ideje megvonni a könyvben elmondottak egyenlegét, hogy lássuk, mit lehet tenni.

A lehetőségeket két részre osztom: az egyik, amit bárki megtehet már most, a másik, amihez a törvényhozók segítsége szükséges. Ha van valamilyen tanulság, amit levonhatunk a józan ész átértelmezésének történetéből, az az, hogy minél több embert kell rávenni, hogy hasonlóan gondolkodjanak a kérdésről.

Ez azt jelenti, hogy ennek a mozgalomnak az utcán kell elindulnia, és maga mellé kell állítania jelentős számú szülőt, tanárt, könyvtárost, alkotót - írót, zenészt, filmest - és tudóst, hogy mindegyikük a saját szavaival mondja el ezt a történetet, és hogy elmondja a szomszédainak, hogy miért fontos ezt a csatát megvívni.

Miután a mozgalom az utcán elérte a célját, van némi remény arra, hogy Washingtonban is legyen némi hatása. Még mindig demokráciában élünk; még mindig számít, mit gondol a nép. Nem annyit, mint amennyit kellene, legalábbis amikor egy RCA áll szemben vele, de még mindig számít. Így hát a következő második részben azt fogom vázolni, hogy milyen változtatásokat kellene a Kongresszusnak véghezvinnie annak érdekében, hogy jobban biztosítsa a kultúra szabadságát.

Tartalomjegyzék 1 Mi, most 2 A korábban adottnak vett szabadságjogok visszaállítása: példák 2.1 A szabad kultúra újjáépítése: egy ötlet 3 Ők, nemsokára 3.1 1. Több formaság 3.2 Bejegyeztetés és megújítás 3.3 Megjelölés 3.4 2. Rövidebb időtartamok 3.5 3. Szabad felhasználás és a Szabad használat labjegyzet 3.6 4. A zene felszabadítása - újra 3.7 5. Ki kell rúgni egy csomó ügyvédet

Mi, most

A józan ész a szerzői jog mellett kardoskodók oldalán áll, mert a vitában idáig csak a szélsőségek kaptak szót, mintha csak két lehetőség lenne, vagy-vagy alapon: vagy tulajdon, vagy anarchia; vagy teljes ellenőrzés, vagy a művészek nem kapnak pénzt. Ha tényleg csak ezek közül a lehetőségek közül lehetne választani, akkor a szerzői jog harcosainak kellene győzniük.

A hiba ott van, hogy meg sem említik a középút lehetőségét. Ebben a vitában a szélsőségek dominálnak, pedig nem csak azok léteznek. Egyesek a szerzői jog mindenhatóságában hisznek - „Minden jog fenntartva” -, mások teljes mértékben elutasítják a szerzői jogot - „Nincs jog fenntartva”. A „minden jog fenntartva” változat hívei abban hisznek, hogy a jogvédett művek bármiféle felhasználására engedélyt kellene kérni. Ezzel szemben a „nincs jog fenntartva” nézetet vallók úgy gondolják, hogy mindenki tetszés szerint azt tehet a különféle alkotásokkal, amit akar, akár van erre engedélye, akár nincs.

Amikor az Internet megszületett, kezdeti felépítése valóban a „nincs jog fenntartva” irányába hajlott. A tartalmakat pontosan és olcsón lehetett lemásolni, és a jogokat nem volt könnyű felügyelni. Így hát - függetlenül attól, hogy ki mit szeretett volna - az Internet eredeti változatának szerzői jogi rendszere a „nincs jog fenntartva” elvre épült. Az alkotásokat a jogokra való tekintet nélkül fel lehetett használni, illetve „el lehetett venni”. Gyakorlatilag nem volt semmilyen jogi védelem.

Az Internetnek ez a kezdeti jellege váltotta ki a szerzői jogok tulajdonosainak (ellentétes irányú, de nem teljesen azonos mértékű) válaszlépését. Ennek a könyvnek a témáját ezek a válaszlépések adták. A szerzői jogok tulajdonosai a törvényhozás, a világháló megváltoztatása és különféle perek segítségével meg tudták változtatni az eredeti internetes környezet alapvető jellemzőit. Ha az eredeti felépítésben az alapértelmezés a „nincs jog fenntartva” volt, a jövőbeni rendszerben a „minden jog fenntartva” lesz az. A felépítés és az Internetet körülvevő jogrendszer egyre inkább olyan környezetet hoz létre, ahol a művek mindenfajta felhasználásához engedély szükséges. A „kivágás és beillesztés” alapú világ, amely ma jellemző az Internetre, „kérj engedélyt a kivágáshoz és beillesztéshez” alapú világgá válik, ami az alkotók rémálma.

Hogy mire lenne ehelyett szükség? Egy olyan megoldásra, amely mondjuk valahol e kettő között helyezkedik el - a „minden jog fenntartva”, illetve a „nincs jog fenntartva” helyett egy „néhány jog fenntartva” jellegűre -, és ezáltal egy olyan rendszerre, amely tiszteletben tartja a szerzői jogokat, de lehetőséget ad az alkotóknak arra, hogy úgy szabadítsák fel a műveket, ahogy jónak látják. Más szavakkal, olyan megoldásra van szükségünk, amely visszaállítja azokat a szabadságjogokat, amelyeket korábban adottnak vettünk.

A korábban adottnak vett szabadságjogok visszaállítása: példák

Ha kicsit eltávolodunk a könyvben leírt csatától, észrevehetjük, hogy a probléma máshol is jelentkezik. Gondoljunk csak a magánélet biztonságára. Az Internet megjelenése előtt a legtöbbünknek nem kellett túlzottan aggódnia amiatt, hogy magánéleti titkai világszerte elterjedhetnek. Ha besétáltunk egy könyvesboltba, és válogattunk egy kicsit Marx Károly művei között, nem kellett félnünk attól, hogy magyarázkodnunk kell olvasási szokásaink miatt a szomszédainknak vagy a főnökünknek. Olvasási szokásaink „adatvédelme” biztosított volt.

Hogy mi biztosította? Nos, ha a 10. fejezetben említett módosító tényezőkre gondolunk, magánéletünk védelmét elsősorban az biztosította, hogy elégtelen volt a környezet az adatgyűjtéshez, és emiatt a piac (a költségek) korlátozott mindenkit, aki ilyen adatokat akart gyűjteni. Ha feltételezett észak-koreai kémek voltunk, akik a CIA-nek dolgoztak, akkor persze az adataink védelme kétségkívül nem volt biztosított. Ennek azonban az volt az oka, hogy a CIA (remélhetőleg) eléggé kifizetődőnek tartotta azt, hogy kiadja azt az összeget, ami a lenyomozásunkhoz kellett. A legtöbbünknek azonban (ezt ismét csak remélhetjük) a kémkedés nem kifizetődő. A valóságban a rendkívül rossz hatásfokú környezet azt jelenti, hogy mindnyájunk magánélete meglehetősen erős védelmet élvez. Ezt a védelmet nem a törvény biztosítja (nincs olyan törvény, amely védené a „magánéletet” a nyilvános helyeken), és sok esetben nem is a normák (a spicliskedés és a pletykák csak szórakozást jelentenek), hanem azok a költségek, amelyek akadályokat állítanak a kémkedésnek.

De jött az Internet, ahol különösen a böngészés nyomon követésének költségei meglehetősen lecsökkentek. Ha vásárolunk az Amazonnál, akkor ahogy böngészünk a cég weblapjain, az Amazon adatokat gyűjt arról, hogy miket néztünk meg. Ezt tudhatjuk, mert a weblapok szélén látható a „legutóbb megtekintett” weblapok listája. Most már az Internet felépítése és az Interneten használt sütik (cookie-k) miatt úgyszólván könnyebb adatokat gyűjteni, mint nem. Az akadályok elhárultak, így az általuk biztosított mindenféle „adatvédelem” is megszűnik.

Természetesen nem az Amazon jelenti a gondot - a könyvtárak miatt azonban már kezdhetünk aggódni. Ha valaki azok közé az „őrült balosok” közé tartozik, akik úgy gondolják, hogy az embereknek „joguk” van egy könyvtárban lapozgatni anélkül, hogy az állam tudna arról, mely könyveket nézték meg (én is ezen balosok egyike vagyok), akkor lehet, hogy aggaszt minket a megfigyelési technika ilyen változása. Ha egyszerűvé válik összegyűjteni és rendszerezni, hogy ki mit csinál az elektronikus térben, akkor a korábbi akadályok által biztosított adatvédelem megszűnik.

Ez magyarázza azt, hogy miért szeretnék annyian meghatározni, mint jelent az Interneten az „adatvédelem”. Sokan azért próbálják kierőszakolni, hogy a törvény átvegye a korábbi akadályok szerepét, mert felismerték: a technika megszüntetheti azt, amit korábban ezen akadályok biztosítottak számunkra{1}. Akár az ilyen törvények pártján állunk, akár nem, az elv a fontos. Határozott lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy biztosítsuk azt, amit korábban magától értetődően megkaptunk. A technika változása most arra kényszeríti azokat, akik hisznek az adatvédelemben, hogy aktívan lépjenek fel ott, ahol korábban az adatvédelem biztosítása alapértelmezett volt.

Hasonló történetet lehetne mesélni a szabadszoftver-mozgalom születéséről is. Amikor a számítógépeket kereskedelmileg forgalmazni kezdték, azokat programokkal együtt adták el, így a szoftver - mind a forráskód, mint a bináris változat - szabad volt. Az IBM által gyártott számítógépeken nem lehetett futtatni a Data General számítógépekre írt programokat, így a Data General és az IBM nem nagyon foglalkozott azzal, hogy felügyelje a saját programjait.

Ebbe a világba született Richard Stallman, és miközben kutatóként dolgozott az MIT-nél, megszerette azt a közösséget, amelyik a programokat fejlesztette, és azt, hogy szabadon megismerhette a számítógépeken futó programokat, és belenyúlhatott azokba. Mivel maga is éles eszű és tehetséges programozó volt, Stallman függővé vált attól a szabadságtól, hogy kiegészíthesse, illetve módosíthassa mások munkáját.

Ez nem is olyan borzasztóan radikális elképzelés, legalábbis elméleti szinten. Egy matematikai tanszéken bárki szabadon belepiszkálhat egy másik matematikus bizonyításába: ha valaki úgy gondolja, hogy jobb megoldást tud, akkor foghatja, amit a másik alkotott, és megváltoztathatja. Egy egyetem bölcsészkarán, ha úgy gondoljuk, hogy munkatársunk hibásan fordított le egy frissen felfedezett szöveget, szabadon kijavíthatjuk azt. Így hát Stallman számára kézenfekvőnek tűnt, hogy szabadon módosíthatja és kijavíthatja a számítógépeken futó kódokat. Ez is a tudásanyag része, miért ne lehetne ugyanúgy vizsgálat és kritika tárgya, mint bármi más?

Erre a kérdésre senki nem adott választ, viszont hamarosan átalakult az informatikai bevételek szerkezete. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy a programokat átvigyék egyik rendszerről a másikra, gazdaságilag vonzóvá vált (legalábbis egyesek szerint), hogy elrejtsék ezeknek a programoknak a kódját. Ugyanez volt a helyzet akkor, amikor a cégek elkezdtek kiegészítőket árusítani a nagygépes rendszerekhez. Ha meg tudom szerezni a nyomtatóillesztő programodat, és le tudom másolni, akkor ezzel nekem is könnyebb lesz nyomtatókat eladnom azon a piacon, amelyik korábban csak a tiéd volt.

Így hát elterjedtek a fizetős programok, és az 1980-as évek elejére Stallman azt vette észre, hogy mindenütt fizetős szoftver veszi körül. A szabad szoftver világát eltörölte egy az informatika közgazdaságtanában bekövetkezett változás, és - mint hitte - ha nem tesz semmit ez ellen, akkor a programok megváltoztatásának és megosztásának szabadsága jelentős mértékben gyengül.

1984-ben Stallman nekilátott a munkának, hogy egy szabad operációs rendszert írjon, hogy a szabad programoknak legalább egy mintapéldánya túlélje a változásokat. Ez volt a GNU születése, amelybe később bekerült Linus Torvalds „Linux” programmagja, és ezek együtt alkotják a GNU/Linux operációs rendszert.

Stallman azt a megoldást választotta, hogy a szerzői jogi törvényt felhasználva olyan szoftvervilágot alakít ki, amelyet szabadon kell tartani. A Free Software Foundation (Szabad Szoftver Alapítvány) GPL engedélye alapján engedélyezett programokat csak akkor lehet módosítani és terjeszteni, ha az adott program forráskódját is elérhetővé teszik. Így bárkinek, aki a GPL alapján engedélyezett valamilyen programra épít, a saját maga által készített módosításokat is szabadon elérhetővé kell tennie. Stallman úgy vélte, hogy így biztosítani tudja egy olyan kódrendszer kifejlődését, amelyre bárki más szabadon építhet. Alapvető célja a szabadság volt, az újszerű, ötletes kód csak melléktermék.

Stallman tehát nagyjából ugyanazt tette a programok érdekében, amit ma az adatvédelem szószólói tesznek a saját területükön. Arra keresett megoldást, hogy miként állítsa vissza azt a szabadságot, amelyet korábban mindenki természetesnek vett. Stallman a szerzői jog keretein belül érvényes egyedi engedélyekkel olyan teret alakított ki, ahol a szabad szoftver továbbélhet. Megvédte azt a szabadságot, ami korábban magától értetődően járt.

Végül vegyünk egy meglehetősen friss példát, amely még egyértelműbben összecseng a könyvben elmondottakkal. Az akadémiai és tudományos folyóiratok készítésének megváltozásáról van szó.

Ahogy a digitális technika fejlődik, sokak számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ismeretterjesztésnek talán nem a leghatékonyabb módja az, ha a folyóiratokat minden hónapban több ezer példányban kinyomtatjuk, majd elküldjük azokat a könyvtárakba. Ehelyett a folyóiratok egyre inkább elektronikussá válnak, a könyvtárak és látogatóik pedig jelszóval védett webhelyeken át férhetnek hozzá ezekhez az elektronikus formátumú folyóiratokhoz. A jog terén hasonló változás zajlott le az elmúlt harminc évben: a Lexis és a Westlaw (a két legnagyobb jogi tartalomszolgáltató Amerikában) például elérhetővé teszi a szolgáltatásukra előfizetőknek a bírósági ítéletek elektronikus változatát. Bár a Legfelsőbb Bíróság döntéseit nem védi a szerzői jog, és bárki szabadon bemehet egy könyvtárba, és elolvashatja azokat, a Lexisnek és a Westlawnak szintén jogában áll, hogy díjat kérjen a felhasználóktól azért, amiért az ő szolgáltatásukat szeretnék igénybe venni, hogy hozzáférjenek ezekhez.

Általában véve nincs is ezzel semmi baj, és ami azt illeti, az, hogy pénzt lehet kérni még a közkincsnek számító anyagokhoz való hozzáférésért is, jó ösztönző azok számára, akik új módszereket fejlesztenek ki az ismeretek terjesztésére. A törvény egyetért ezzel, ezért virágozhat a Lexis és a Westlaw. Ha pedig nincs abban semmi rossz, hogy pénzt kérnek a közincsnek számító anyagokért, akkor elvileg az sem lehet baj, ha pénzt kérnek az olyan anyagokhoz való hozzáférésért, amelyek nem minősülnek közkincsnek.

De mi van akkor, ha a közhasznú és tudományos adatokhoz kizárólag fizetős szolgáltatásokon át lehet hozzáférni? Mi van akkor, ha csak akkor tud valaki keresgélni ezen adatok között, ha fizet érte?

Amint sokan kezdik észrevenni, a tudományos folyóiratok esetében egyre inkább ez a helyzet. Amikor ezeket a folyóiratokat nyomtatott formában terjesztették, a könyvtárak rendelkezésére bocsáthatták azokat bárkinek, aki a könyvtárba beiratkozott. Így a rákos betegek a rákbetegség szakértőivé válhattak, mert a könyvtár biztosította nekik a megfelelő anyagok elérhetőségét, illetve azok, akik kiváncsiak voltak egy adott kezelés veszélyeire, átolvashatták a kezelésekről szóló összes cikket. A szabadság tehát a könyvtárak intézményének (normák) és a nyomtatott folyóiratoknak (környezet) a velejárója volt - hiszen nagyon nehéz lett volna megszabni, hogy a nyomtatott folyóiratokhoz ki férhet hozzá.

Ahogy azonban a folyóiratok elektronikus formátumúvá válnak, a kiadók megkövetelik a könyvtáraktól, hogy ne adjanak azokhoz nyilvános hozzáférést. Ez azt jelenti, hogy a közkönyvtárakban lévő nyomtatott folyóiratok által biztosított szabadság megszűnik: akárcsak az adatvédelem és a programok esetében, a változó technika és a piac összezsugorítja a korábban természetesnek vett szabadságot.

Ez az összezsugorodott szabadság sok embert késztetett arra, hogy tegyen valamit az elvesztett szabadság visszaszerzésére. A Tudományos Közkönyvtár (Public Library of Science, PLoS) például egy olyan civil szervezet, amelynek az a célkitűzése, hogy hozzáférhetővé tegye a tudományos kutatások eredményeit mindenki számára, akinek van internetelérése. A tudományos értekezések szerzői elküldik a munkáikat a könyvtárnak, majd ezeket más szakemberek ellenőrzik. Ha elfogadják, felveszik a nyilvános elektronikus archívumba, ahol folyamatosan és ingyenesen elérhetővé válik. A Tudományos Közkönyvtár nyomtatott változatokat is árusít, de olyan szerzői jogi feltételekkel, amelyek megengedik, hogy ingyenesen bárki terjessze a műveket.

Ez csupán egy azon erőfeszítések közül, amelyeket annak érdekében tesznek, hogy visszaállítsanak egy olyan korábban természetesnek vett szabadságot, amelyet most a változó technika és piac fenyeget. Ezek a megoldások természetesen versenyt jelentenek a hagyományos kiadóknak, akik a művek kizárólagos terjesztése útján igyekeznek pénzt keresni. Hagyományaink szerint azonban a verseny jó - főleg ha az ismeretek és a tudomány terjedését segíti elő.

A szabad kultúra újjáépítése: egy ötlet

Ugyanezt a stratégiát a kultúra terén is alkalmazni lehetne, mintegy válaszként a törvény és a technika segítségével megvalósított egyre növekvő ellenőrzésre.

Jó példa erre a Creative Commons* kezdeményezése. A Creative Commons egy nonprofit társaság, amelyet Massachusettsben alapítottak, de az otthona a Stanford Egyetem. A céljuk az, hogy a szerzői jog valamiféle ésszerű rétegét hozzák létre a jelenleg uralkodó szélsőségek mellett. Ezt úgy valósítják meg, hogy megkönnyítik a mások műveiből való építkezést. Egyszerűvé teszik az alkotók számára, hogy kinyilvánítsák: mások szabadon felhasználhatják a műveiket, és építkezhetnek azokból. Ezt egyszerű, emberi nyelven írt nyilatkozatok és „golyóálló” engedélyek révén teszik lehetővé.

Egyszerű - ez azt jelenti, hogy közvetítő vagy ügyvéd nélküli. A Creative Commons célja az, hogy olyan szabadon felhasználható nyilatkozatokat dolgozzon ki, amelyeket az emberek az alkotásaikhoz csatolhatnak, hogy megjelöljék azokat a műveket, amelyek szabadon felhasználhatók. Ezek azután hozzácsatolhatók az engedélyek számítógéppel olvasható változataihoz, így a számítógépek automatikusan azonosíthatják a megosztható anyagokat. Ez a három együtt - a jogszerű engedély, az emberi nyelven olvasható leírás és a számítógép által olvasható nyilatkozatok - együttesen alkotja a Creative Commons engedélyét, amely egyfajta szabadságot ad minden felhasználójának, emellett kifejezi, hogy az engedélyt kibocsátó szerző nem a „minden” vagy „semmi” szélsőségeiben hisz. Az ilyen műveket a CC jellel látják el, ami nem azt jelenti, hogy a tulajdonos lemond a szerzői jogairól, hanem azt, hogy engedélyez bizonyos mértékű szabadságot.

Ez a szabadság nagyobb annál, mint amit a szabad felhasználás ígér, pontos határait pedig az alkotó szabja meg. Választhat olyan engedélyt, ami mindenféle felhasználást engedélyez, amíg a szerzőt feltüntetik; olyat, ami csak a nem kereskedelmi célú felhasználást engedi meg ; olyat, ami mindenféle felhasználást engedélyez, amíg ugyanezt a szabadságot biztosítják másoknak is („add tovább, de ugyanígy”); vagy olyat, ami az átdolgozáson, származékos mű létrehozásán kívül minden felhasználást megenged; olyat, ami a fejlődő országokban bármilyen felhasználást lehetővé tesz; olyat, ami a teljes anyagot kivéve bármely részlet felhasználását, a „mintavételezést” (sampling) engedélyezi; vagy éppen olyat, ami az oktatási célú felhasználást teszi korlátozás nélkül lehetővé.

Ezek a választási lehetőségek a szabadság különböző fokait határozzák meg, amelyek túlmutatnak a szerzői jog alapértelmezett keretein és a hagyományos szabad felhasználás körén is. Ami pedig a legfontosabb, a szabadság fokát oly módon jelzik, hogy a mű felhasználója anélkül építhet az alkotásra, hogy ügyvéd segítségét venné igénybe. A Creative Commons célja tehát az alkotások egy olyan rétegének létrehozása, amelyre ésszerű szerzői jogi törvények vonatkoznak, és amelyből mások szabadon építkezhetnek. Ezek az alkotások magánemberek és alkotók önkéntes választása révén válnak elérhetővé, hogy belőlük újraépíthessünk és gyarapíthassunk egyfajta közkincset.

Ez csak egy a Creative Commons számos kezdeményezése közül, és természetesen nem a Creative Commons az egyetlen olyan szervezet, amely ilyen szabadságért küzd. Az különböztet meg minket más szervezetektől, hogy nem csak beszélni akarunk a közkincsről, vagy a törvényhozókat rávenni, hogy segítsenek a közkincs létrehozásában, hanem azt is célul tűztük ki, hogy az alkotások létrehozóit és fogyasztóit (a „tartalomelőmozdítókat”, ahogy Mia Garlick ügyvéd hívja őket) mozgalomba tömörítsük, amely segít kiépíteni a közkincset, és munkájával mutatja meg, mennyire fontos a közkincs az alkotótevékenység számára.

A cél nem az, hogy a „Minden jog fenntartva” elvet vallók ellen harcoljunk, hanem hogy kiegészítsük őket. A törvény által számunkra, mint kultúra számára támasztott problémákat évszázadokkal ezelőtt írt jogszabályok okozzák - akaratlanul -, mert egy olyan technikára alkalmazzák őket, amilyen legfeljebb Jefferson álmaiban fordulhatott elő. A jogszabályoknak az évszázadokkal ezelőtti technikai környezetben valószínűleg nagyon is volt értelmük, de a digitális technika világában értelmetlenné válnak. Új jogszabályokra van szükség, a szabadság más fokozataival, amelyeket úgy írnak le, hogy értelmezésükhöz ne legyen szükség ügyvédekre. A Creative Commons arra mutat példát, hogyan lehet hatékonyan ilyen szabályokat kialakítani.

De miért vennének részt az alkotók is a teljes felügyelet feladásában? Néhányan azért, hogy jobban terjedjenek a műveik. Cory Doctorow például tudományos-fantasztikus regényeket ír; első regénye, a Down and Out in the Magic Kingdom ugyanaznap jelent meg az Interneten is ingyenesen, a Creative Commons egyik engedélyével ellátva, amikor felkerült a könyvesboltok polcaira.

Miért egyezik bele egyáltalán ilyesmibe egy kiadó? Gyanítom, hogy az érvei a következők voltak: kétféle ember létezik: (1) azok, akik megvennék Cory könyvét, akár fent lenne az Interneten, akár nem, és (2) azok, akik lehet, hogy sosem hallanának a könyvről, ha nem tennék azt ingyenesen elérhetővé az Interneten. Az (1)-es csoportba tartozók egy része inkább letölti Cory könyvét ahelyett, hogy megvenné. Legyen az ő nevük rossz-(1)-ek. A (2)-es csoportba tartozók egy része letölti Cory könyvét, és ha tetszik neki, megveszi. Őket nevezzük (2)-jóknak. Ha a (2)-jók többen vannak, mint a rossz-(1)-ek, akkor Cory könyvének publikálása az Interneten valószínűleg növeli a könyv eladott példányainak a számát.

A kiadó tapasztalatai is egyértelműen ezt a következtetést támasztják alá: a könyv első kiadása hónapokkal előbb elfogyott, mint ahogy a kiadó számított rá. A sci-fi szerző első regénye teljes sikernek bizonyult.

Azt az elképzelést, hogy az ingyenes tartalom növelheti a nem ingyenes művek értékét, egy másik szerző tapasztalatai is megerősítették. Peter Wayner, aki Free for All (Mindenkinek szabadon) címmel könyvet írt a szabadszoftver-mozgalomról, a könyv elektronikus változatát ingyenesen, a Creative Commons egyik engedélyével közzétette az Interneten, miután a könyv kikerült a nyomtatásból. Ezután figyelni kezdte, mennyiért adják a könyvét az antikváriumok. Amint feltételezte, ahogy nőtt a könyv letöltéseinek száma, úgy nőtt a könyv ára is az antikváriumokban.

Ezekben az esetekben a művek hatékonyabb terjesztésére használták fel a Creative Commons engedélyeit és szerintem nagyszerűen példázzák a Creative Commons célját és a benne rejlő lehetőségeket. Mások más célra használják. Sokan, azért alkalmazzák zenei művekre a „mintavételezési engedélyt” (sampling licence), mert minden más képmutatás lenne: ez az engedély azt mondja ki, hogy mások kereskedelmi és nem kereskedelmi célra egyaránt szabadon vehetnek a műből mintát, a teljes művet azonban nem tehetik elérhetővé mások számára. Ez összefér a saját művészetükkel, ők ugyanis szintén vesznek mintát mások műveiből. Mivel a mintavétel jogi költségei rendkívül magasak (Walter Leaphart, a Public Enemy rapegyüttes menedzsere éppen erre hivatkozva jelentette ki, hogy nem „engedi”, hogy az együttes - amely mások zenéjének mintavételezésével indult el a pályán - ezután mások műveiből használjon fel mintákat{2}), ezek a művészek elérhetővé teszik a zenéjüket, hogy mások is építhessenek rájuk, és ezáltal művészetük gazdagodjon.

Végezetül sokan csak azért jelölik meg az alkotásukat a Creative Commons valamelyik engedélyével, mert szeretnék mások számára kifejezni, milyen fontos nekik az egyensúly ebben a vitában. Ha elfogadjuk a jelenlegi rendszert, akkor tulajdonképpen azt mondjuk, hogy a „Minden jog fenntartva” modellben hiszünk. Ez is egy lehetséges álláspont, sokan azonban nem hisznek benne, és úgy gondolják, hogy bármennyire megfelel is ez a rendszer Hollywoodnak és a szélsőségeseknek, nem tükrözi megfelelően a legtöbb alkotó véleményét a műveihez társított jogokról. A Creative Commons engedélye a „Néhány jog fenntartva” gondolatát fejezi ki, és lehetővé teszi, hogy ezt mások tudomására hozzák.

A Creative Commons létezésének első hat hónapjában több mint 1 millió művet láttak el ilyen szabad kultúrás engedéllyel. A következő lépés a közvetítő tartalomszolgáltatókkal való társulás annak érdekében, hogy segítsünk nekik a technikájukba olyan egyszerű megoldásokat beépíteni, amelyek segítségével a felhasználók el tudják látni az alkotásaikat a Creative Commons szabadságának jelével. Az ezt követő lépés az, hogy figyeljük és ünnepeljük a többi alkotót, amint a szabaddá tett művekre építve hoznak létre új műveket.

Ezek a köztulajdon újjáépítésének első lépései: nem puszta érvek, hanem tettek. A köztulajdon felépítése az első lépés, amelynek segítségével megmutathatjuk az embereknek, mennyire fontos szerepe van a kreatitivás és az újítókedv fenntartásában. A Creative Commons önkéntes lépésekre alapozva szeretné megvalósítani ezt a célt, tevékenysége pedig talán egy olyan világhoz vezet, amelyben az önkéntes lépéseknél többre is lehetőség van.**

A Creative Commons csak egy példája a magánemberek és az alkotók önkéntes erőfeszítésének, hogy megváltoztassák az alkotás területét jelenleg szabályozó jogok elegyét. A Creative Commons nem versenyez a szerzői joggal, hanem kiegészíti azt. A célja nem az, hogy hatálytalanítsa az alkotók jogait, hanem az, hogy megkönnyítse számukra jogaik gyakorlását, hogy ezt rugalmasabban és költségkímélőbb módon tehessék. Ez a különbség hitünk szerint elősegíti a kreativitást és az alkotások terjedését.

Ők, nemsokára

Egyéni akciókkal nem tudjuk helyreállítani a szabad kultúrát; jelentős törvényi reformokra is szükség van hozzá. Sok mindent kell még tennünk, mielőtt a politikusok meghallgatják az elképzeléseinket, és megvalósítják ezeket a reformokat, ez azonban azt is jelenti, hogy van időnk felhívni a figyelmet azokra a változásokra, amelyekre szükségünk lenne.

Ebben a fejezetben ötféle kívánatos változást fogok felvázolni: négy általánost, és egy olyat, amely konkrétan a ma legtöbb vitát kiváltó területre, a zenére vonatkozik. Mindegyik csak egy lépés, nem a végcél, de bármelyik sokkal közelebb visz hozzá.

1. Több formaság

Ha veszünk egy házat, a vételt be kell jegyeztetni a földhivatalban. Ha autót vásárolunk, arról is kapunk egy számlát, és be kell jegyeztetnünk az autót is a hatóságnál. Ha repülőjegyet veszünk, azon rajta van a nevünk.

Ezek a formaságok mind a tulajdonhoz kapcsolódnak: olyan követelmények, amelyeket mindnyájunknak el kell viselnünk, ha azt szeretnénk, hogy a tulajdonunk valamiféle védelmet élvezzen.

A szerzői jogi törvény értelmében ezzel szemben a védelmet automatikusan megkapjuk, tekintet nélkül arra, hogy hivatalosan kértük-e vagy sem. Nem kell bejegyeztetnünk semmit, még csak jelzéssel sem kell ellátnunk a művünket. Az alapértelmezés az ellenőrzés, a „formaságokat” száműzték. Miért?

Amint a 10. fejezet elején utaltam rá, a formaságok eltörlésének indítéka helyes volt: a digitális technika előtti világban nagy terheket raktak a jogtulajdonosok vállára, és alig jelentettek számukra előnyt. Így egyértelmű előrelépésnek számított, hogy a törvény enyhítette azokat a formai követelményeket, amelyeket a szerzői jogok tulajdonosainak el kellett viselniük annak érdekében, hogy a művük védelmet és biztonságot élvezzen. Akkoriban a formaságok csak nehézséget jelentettek.

Az Internet azonban megváltoztatja mindezt. A formaságok ma már nem jelentenek szükségszerűen terhet, sőt manapság inkább a hiányuk jelent terhet az alkotók számára. Ma nincs egyszerű mód arra, hogy megtudjuk, mi kinek a tulajdona, vagy hogy kivel kell tárgyalnunk, ha valaki másnak az alkotását fel szeretnénk használni. Nincs nyilvántartás, nincs olyan rendszer, amelynek a segítségével nyomon lehetne követni a tulajdoni viszonyokat - egyszerűen nincs mód arra, hogy megtudjuk, hogyan lehet engedélyt kérni. Ennek ellenére a szerzői jogi törvény hatókörének jelentős növekedése következtében az engedélykérés elengedhetetlen lépés minden olyan alkotásnál, amely a múltunkra épít. Így viszont a formaságok hiánya sokakat hallgatásra kényszerít akkor is, amikor egyébként hallathatnák a hangjukat.

A törvénynek ezért meg kellene változtatnia ezt az előírást, de nem úgy, hogy visszatér a régi, működésképtelen rendszerhez. Szükség lenne formaságokra, de egy olyan rendszert kellene kiépíteni, amely olyan ösztönzőket foglal magába, amelyek minimálisra csökkentik a formaságok által okozott terheket.

Három ilyen fontos formaság van: a jogvédett művek megjelölése, a szerzői jogok bejegyeztetése és a jogvédelem iránti igény megújítása. Ebből a háromból az első hagyományosan a szerzői jog tulajdonosának feladata volt, a másik kettő pedig az államé. A megújított rendszer azonban száműzné a folyamatból az államot, amelynek egyetlen feladata e téren a mások által kidolgozott normák jóváhagyása lenne.

Bejegyeztetés és megújítás

A régi rendszerben a jogtulajdonosnak egy kérvényt kellett benyújtania a Szerzői Jogi Irodánál, ha szerette volna a szerzői jogát bejegyeztetni vagy megújíttatni, és be kellett fizetnie valamekkora összeget. Mint a legtöbb kormányhivatalt, a Szerzői Jogi Irodát sem igen ösztönözte semmi arra, hogy csökkentse a bejegyeztetés terheit, mint ahogy arra sem, hogy csökkentse a bejegyeztetési díjat, és mivel a Szerzői Jogi Irodával a politikusok nem sokat törődnek, hagyományosan szörnyen kevés pénzt szántak rá. Ezért amikor azok, akik ismerik valamennyire az eljárást, meghallják a formaságok visszaállításáról szóló elképzelést, először pánikba esnek: semmi nem lehet rosszabb, mint arra kényszeríteni az embereket, hogy egy olyan szörnyű intézményhez forduljanak, mint a Szerzői Jogi Iroda.

Engem azonban mindig megdöbbent, hogy mi, akik mindig is kivételes hajlandóságot mutattunk az intézményrendszer megújítására, már nem tudunk újító módon gondolkodni a kormányzat feladatairól. Pusztán abból, hogy egy intézmény közhasznú célt szolgál, nem következik az, hogy az államnak kell működtetnie. Ösztönözhetnénk a magáncégeket is arra, hogy az állam által megszabott szabályok szerint közszolgálati feladatot lássanak el.

A bejegyeztetést tekintve az egyik kézenfekvő modell az Internet. Szerte a világon legalább 32 millió webhelyet jegyeztek már be. Ezen webhelyek tartománynév-tulajdonosainak fenntartási díjat kell fizetniük azért, hogy a bejegyzésük fennmaradjon. A főbb legfelső szintű tartományokban (a .com , .org , .net végződésű tartományokban) központi nyilvántartás működik, a tényleges bejegyzést azonban számos egymással versenyző nyilvántartó cég végzi. A verseny lefelé nyomja a bejegyeztetési díjakat, és ami még fontosabb, egyre könnyebbé teszi a bejegyeztetés végrehajtását.

Ehhez hasonló modellt kellene kialakítanunk a szerzői jogok bejegyeztetéséhez és megújításához is. A Szerzői Jogi Iroda lehetne a központi nyilvántartó, de a bejegyeztetési üzletben nem volna szabad részt vennie. Ehelyett egy adatbázist kellene létrehoznia, illetve valamiféle normát a bejegyzést végző cégek számára, és azoknak a cégeknek a működését kellene engedélyeznie, amelyek megfelelnek ezeknek a normáknak. A cégek versenyeznének egymással, hogy a legolcsóbb és legegyszerűbb rendszert biztosítsák a szerzői jogok bejegyeztetéséhez és megújításához, és ez a verseny alapvetően csökkentené a formaságok jelentette terheket. Közben pedig létrejönne egy olyan nyilvántartás, amely megkönnyítené az engedélyek megszerzését a különféle alkotások felhasználásához.

Megjelölés

Régebben az volt a megszokott, hogy ha a szerzői jogi megjegyzés nem szerepelt egy alkotáson, az azt jelentette, hogy a mű nem jogvédett. Ez kemény büntetés volt a mulasztásáért - olyasmi, mintha az alkotók világában halálbüntetés járna azért, mert elfelejtettünk parkolójegyet váltani. Vagyis annak sincs semmi oka, hogy a megjelöléssel szemben ugyanolyan követelményeket támasszunk, mint régen, és ami még fontosabb: arra sincs ok, hogy a jelöléssel való ellátás követelményei a média minden területén egyformák legyenek.

A megjelölés célja az, hogy jelezzük az embereknek, hogy a mű szerzői jogvédelem alatt áll, és hogy a szerző érvényesíteni szeretné a jogait. A jelölés megkönnyíti azt is, hogy megkeressük a jogtulajdonost, ha engedélyt szeretnénk kérni a műve felhasználására.

Az egyik gond, ami a szerzői jogi rendszerekkel kapcsolatban meglehetősen korán felmerült, az volt, hogy a különféle műveket különféle jelölésekkel kellett ellátni. Az sem volt világos, hogy például egy szobrot, egy lemezt vagy egy filmet hogyan vagy hol lehet megjelölni. Egy új jelölési követelményrendszer megoldhatná ezeket a gondokat, amennyiben a rendszer meg tudja különböztetni a különféle alkotásokat, és lehetővé teszi, hogy a jelölési rendszer a technika fejlődésével maga is fejlődhessen. A jelölés elmulasztása esetén a rendszer különleges csoportba sorolná a művet - a szerzői jog nem veszne el, csak annak a joga, hogy megbüntessenek bárkit is azért, mert előzetesen elfelejtett engedélyt kérni a mű felhasználására.

Kezdjük az utolsó ponttal. Ha a jogtulajdonos megengedi, hogy a művét copyright jelzés nélkül jelentessék meg, ennek a mulasztásnak ne legyen az a következménye, hogy elveszti a szerzői jogait. A következmény ehelyett lehetne az, hogy az ilyen műveket bárkinek legyen joga felhasználni, amíg a jogtulajdonos panaszt nem emel ez ellen, és be nem bizonyítja, hogy a mű az övé, és nem ad engedélyt a felhasználására. A jelölés nélküli mű tehát azt jelentené, hogy „mindaddig felhasználható, amíg valaki nem tiltakozik”. Ha valaki mégis tiltakozna, akkor kötelezően be kellene szüntetni a mű felhasználását minden új alkotásban, de visszamenőlegesen nem lehetne büntetni. Ez meglehetősen erősen ösztönözné a szerzői jogok tulajdonosait, hogy jelöléssel lássák el a műveiket.

Viszont felveti azt a kérdést, hogy mi lenne a művek megjelölésének legjobb módja? Itt ismét az a helyzet, hogy a rendszert úgy kellene módosítani, ahogy a technika fejlődik. A rendszer fejlődésének biztosítására a legjobb megoldás, ha a Szerzői Jogi Iroda szerepét az alkotások megjelölésére vonatkozó, mások által kidolgozott normák jóváhagyására korlátozzuk.

Ha például egy hanglemezgyártó kieszel egy megoldást a CD-k jelölésére, a Szerzői Jogi Irodának kellene benyújtania a javaslatát. A Szerzői Jogi Iroda tartana egy meghallgatást, amelyen más javaslatokkal is elő lehetne állni. Ezután a Szerzői Jogi iroda kiválasztaná a legelőnyösebbnek ítélt javaslatot, és a döntésük kizárólag azon alapulna, hogy melyik megoldást lehet a legjobban beilleszteni a bejegyeztetési és megújítási rendszerbe. Az állam nem szokott újítani, de abban számíthatunk rá, hogy az újítás eredményét összehangolja más fontos feladataival.

Végezetül, az alkotások egyértelmű megjelölése leegyszerűsítené a bejegyeztetéssel kapcsolatos követelményeket. Ha a fényképeket ellátnák a szerző nevét és a készítés évét tartalmazó jelöléssel, akkor nemigen lenne rá ok, hogy ne engedélyezzék a fényképésznek, hogy egyetlen lépésben újra bejegyeztesse például az adott évben készített összes fényképét. A formaságoknak nem az lenne a célja, hogy terheket rakjanak az alkotó vállára; magát a rendszert a lehető legegyszerűbbre kellene tervezni.

A formaságok célja az lenne, hogy minden egyértelmű legyen. A jelenlegi rendszer nem tesz semmit ennek érdekében, sőt inkább úgy tűnik, mintha úgy alkották volna meg, hogy homályossá tegye a dolgokat.

Ha a formaságokat, például a bejegyeztetést visszaállítanák, a köztulajdon kiaknázásának útjából elhárulna az egyik legnagyobb akadály. Egyszerű lenne azonosítani, hogy vélelmezetten melyik művet lehet szabadon felhasználni, illetve hogy kinek a kezében vannak egy adott tartalomtípus jogai, valamint egyszerű lenne bizonyítani ezeket a jogokat, és a megfelelő időben megújítani azokat.

2. Rövidebb időtartamok

A szerzői jogok időtartama tizennégy évről céges formában létező jogtulajdonosok esetében kilencvenöt évre, természetes személyek esetében a szerző teljes élettartamára és még hetven évre nőtt.

A The Future of Ideas című könyvemben hetvenöt éves időtartamot javasoltam, amelyet ötéves szakaszokban adnának meg, és követelmény lenne, hogy ötévenként megújítsák a szerzői jogot. Ez akkoriban meglehetősen szélsőséges megoldásnak tűnt, de miután elvesztettük az Eldred kontra Ashcroft pert, napvilágot láttak ennél szélsőségesebb javaslatok is. Az Economist egy tizennégy éves szerzői jogi időtartam bevezetését javasolta. Mások azt ajánlották, hogy a szerzői jogok időtartama legyen azonos a szabadalmakéval.

Egyetértek azokkal, akik úgy gondolják, hogy az időtartamot gyökeresen meg kell változtatnunk, de akár tizennégy évre, akár hetvenötre módosítjuk, négy elvet szem előtt kell tartanunk, amikor a jogvédelem időtartamáról van szó:

(1) Legyen rövid : Az időtartamnak csak annyira kell hosszúnak lennie, hogy ösztönözze az alkotási kedvet. Ha ezt a szerzők nagyon erős védelme egészíti ki (amelynek révén a szerzők akár vissza is vehetik a jogokat a kiadóktól), a művek (de nem a belőlük készült származékos művek!) védelmét akár meg is lehet hosszabbítani. A lényeg az, hogy a mű felhasználását ne korlátozza törvényi szabályozás, amikor a szerzőnek már nem hoz hasznot.

(2) Legyen egyszerű : A közkincs és a védett alkotások közötti határvonal legyen világos és éles. A jogászoknak tetszik, hogy a „szabad felhasználás” körvonalai, illetve az „ötlet” és az „önkifejezés” közötti különbségek elég homályosak, mert az ilyen jogszabályok adnak nekik munkát. Alkotmányunk megszövegezői azonban egyszerűbben képzelték el: valami vagy védett, vagy nem védett. A rövid időtartamok értéke az, hogy nincs szükség kivételek beépítésére a szerzői jogba; a világos, „ügyvédmentes” megfogalmazás pedig abban segít, hogy kevesebbet kelljen manőverezni a „szabad felhasználás”, illetve az „ötlet vagy önkifejezés” minősítés körül.

(3) Legyen élő : A szerzői jogot szükséges lenne megújítani, főleg ha a maximális időtartam hosszú. A jogtulajdonostól meg kellene követelni, hogy rendszeres időközönként jele zze, hogy igényli-e továbbra is a védelmet. Ennek a követelménynek nem kell hatalmas tehernek lennie, de arra sincs semmilyen ok, hogy a monopóliumnak ez a védelme ingyenes legyen. Egy háborús veteránnak átlagosan kilencven percig tart, hogy nyugdíjat igényeljen. Ha a veteránok elszenvedhetik ezt a terhet, nem látom be, hogy miért ne kérhetnénk azt a szerzőktől, hogy ötévente fordítsanak tíz percet egy egyszerű űrlap kitöltésére és elküldésére.

(4) Legyen előretekintő : Bármilyen hosszú legyen is a szerzői jogi védelem időtartama, a közgazdászoktól megtanult legegyértelműbb lecke az, hogy az egyszer megadott időtartamot nem volna szabad meghosszabbítani. Lehet, hogy hiba volt, hogy 1923-ban a törvény csak ötvenhat éves védelmet írt elő. Én nem így gondolom, de lehetséges. Ha hiba volt, akkor miatta 1923-ban kevesebb szerzőnk alkotott, mint amennyi egyébként alkotott volna. Ezt azonban ma már nem tudjuk jóvátenni azzal, hogy növeljük a szerzői jogi védelem időtartamát. Ma már bármit is teszünk, az 1923-ban alkotó szerzők számát nem fogjuk növelni, de természetesen növelhetjük azok jutalmát, akik ma írnak (vagy növelhetjük a szerzői jog érvényesítéséhez kapcsolódó terheket, de ez megfojtana egy csomó olyan művet, amely ma még láthatatlan) - ha azonban így teszünk, az az 1923-as alkotókedvet nem fogja növelni. Amit nem tettünk meg, azt nem tettük meg, és ezzel ka pcsolatban ma már nem tehetünk semmit.

Ezeknek a módosításoknak együtt egy olyan átlagos szerzői jogi időtartamot kellene kialakítaniuk, amely sokkal rövidebb, mint a jelenleg érvényes. 1976-ig az átlagos időtartam 32,2 év volt. Ugyanezt kellene ma is célul kitűznünk.

Kétségtelen, hogy a szélsőségesek ezeket az elgondolásokat túlontúl „radikálisnak” fogják tartani. (Végül is őket meg én hívom „szélsőségeseknek”.) Ismétlem azonban, hogy az általam javasolt időtartam hosszabb, mint ami Richard Nixon elnöksége idején érvényben volt. Mennyire lehet „radikális” a szerzőkre kedvezőbb szerzői jogi törvényt kérni, mint ami Richard Nixon elnöksége alatt volt érvényben?

3. Szabad felhasználás és a Szabad használat labjegyzet

Amint ennek a könyvnek az elején megjegyeztem, a tulajdonjogi törvény eredetileg arra jogosította fel a tulajdonosokat, hogy a földtől a mennyekig rendelkezzenek a tulajdonuk fölött. Aztán jött a repülőgép, és a tulajdonjogok hatóköre gyorsan megváltozott. Nem volt nagy hűhó, nem voltak alkotmányjogi aggályok. Semmi értelme nem volt senki szemében, hogy ekkora rendelkezési jogot adjon bárkinek, miután megjelent ez az új technikai vívmány.

Alkotmányunk felhatalmazza a Kongresszust arra, hogy „kizárólagos jogot” adjon a szerzőknek a „saját írásaikra”. A Kongresszus meg is adta ezt a jogot, valamint kiterjesztette minden olyan származékos műre (amelyet mások készítettek), amely eléggé közel áll a szerző eredeti alkotásáoz. Így ha én írok egy könyvet, és más szeretne csinálni belőle egy filmet, akkor jogomban áll megtagadni tőle a film bemutatásának jogát, akkor is, ha a film nem az „én írásom”.

A Kongresszus az ilyen jogok adományozását 1870-ben kezdte meg, amikor kiterjesztette a szerzői joggal kapcsolatos kizárólagos jogokat a művek fordításának és színpadi feldolgozásának felügyeletére is. A bíróságok döntéseik útján azóta is szüntelenül folytatják a határok kiterjesztését. Erről a kiterjesztésről az egyik legnevesebb bíró, Benjamin Kaplan a következőket mondta:

Annyira hozzáedződtünk ahhoz, hogy a monopólium kiterjed az úgynevezett származékos művek széles körére is, hogy már nem érezzük, mennyire furcsa elfogadni a szerzői jog ilyen kiterjesztését, miközben még mindig az „ötlet” és az „önkifejezés” varázsigéket mormoljuk.

Azt hiszem, ideje felismernünk, hogy repülőgépek vannak a mezőn, és hogy a másodlagos felhasználásra vonatkozó jogok kiterjeszthetősége értelmét vesztette. Hogy pontosabb legyek, nincs semmi értelmük az alatt az időtartam alatt, amíg a szerzői jogi védelem él, és nincs értelmük valamilyen alaktalan formában megadva sem. Vegyük sorra, milyen korlátozásokra lenne szükség:

Időtartam : Ha a Kongresszus meg akar adni egy leszármaztatott jogot, akkor azt sokkal rövidebb időre kellene megadnia. Annak van (legalábbis hajlandó vagyok feltételezni, hogy van) értelme, hogy védjük John Grisham jogát arra, hogy legújabb regényét eladja megfilmesítésre, de annak nincs, hogy ez a védelem ugyanolyan hosszú ideig fennálljon, mint a magára a könyvre vonatkozó védelem. A leszármaztatott jog fontos lehet az alkotókészség kiváltásában, de évekkel az alkotás elkészülte után már elveszti a fontosságát.

Hatókör : Ugyanígy szűkíteni kellene a leszármaztatott jogok hatókörét is. Ismét elmondom, hogy vannak olyan esetek, amikor a leszármaztatott jogok fontosak, de ezeket konkrétan meg kellene adni. A törvénynek éles határvonalat kellene húznia a jogvédett művek szabályozott és szabályozatlan felhasználási módjai között. Amikor az alkotások „újrahasznosítását” csak vállalatok végezték, talán volt értelme ügyvédekkel egyeztetve megállapítani a határvonalakat, de ma már nincs. Gondoljunk mindarra az alkotási lehetőségre, amelyet a digitális technika lehetővé tesz, majd képzeljük el, hogy melaszt öntünk a gépekbe - ezt teszi ugyanis az engedélyezés általános követelménye az alkotó folyamatokkal: megfojtja őket.

Erről beszélt Alben, amikor elmesélte a Clint Eastwood-CD készítésének történetét. Miközben az előre látható leszármaztatott jogok esetében - amikor megfilmesítünk egy könyvet, vagy megzenésítünk egy verset - van értelme megkövetelni az egyezkedést, az előre nem láthatók esetében értelmetlen. Itt sokkal több értelme lenne törvényben garantált jogokat adni.

A törvénynek a fenti esetek mindegyikében meg kellene határoznia, hogy mely felhasználási módok esnek védelem alá, a többi mind vélelmezetten nem védettnek minősülne. Ez éppen az ellentéte kollégám, Paul Goldstein javaslatának: az ő véleménye az, hogy a törvényt úgy kellene megírni, hogy a védelem kiterjedjen az új felhasználási módokra is.

Goldstein elemzésének akkor lenne igazából értelme, ha a jogi rendszer költségei alacsonyak lennének. Amint azonban jelenleg az Internet kapcsán látjuk, a védelem hatókörével kapcsolatos bizonytalanság és a jelenlegi bevételi szerkezet védelmére ösztönző anyagi érdekek az erős szerzői joggal ötvözve akadályozzák az újítások terjedését.

A törvény vagy úgy orvosolhatja ezt a problémát, hogy megszünteti az egyértelműen meghúzott határokon túli védelmet, vagy úgy, hogy újrafelhasználási jogot ad bizonyos törvényben garantált feltételek mellett. Bármelyiket választjuk is, a kultúra jelentős része válna szabaddá azok számára, akik ápolni szeretnék, ráadásul a törvényben biztosított jogok rendszere arról is gondoskodna, hogy az újrafelhasználás a művészeknek is több bevételt jelentsen.

4. A zene felszabadítása - újra

Az a csata, amely ezt az egész háborút elindította, a zene miatt kezdődött, így nem lenne tisztességes, ha úgy fejezném be a könyvet, hogy nem foglalkozom azzal, ami a legtöbb ember számára a legfontosabb - a zenével. Nincs még egy olyan politikai kérdés, amely jobban megmutatná, miről is szólt ez a könyv, mint a zenecserélés körüli csatározások.

Az Internet növekedését elősegítő kábítószer a zeneművek fájlcsere útján történő megosztása volt. Erősebb igényt támasztott az Internet elérésére, mint bármelyik program. Ez volt az Internet legnagyobb hatású alkalmazása. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez az alkalmazás keltette fel az egyre nagyobb sávszélesség iránti igényt, de valószínűleg ez hívta életre a szabályozás iránti igényt is, hogy aztán ez a szabályozás végül megölje az újításokat a Hálón.

A szerzői jog célja - az alkotásokkal kapcsolatban általában, a zene tekintetében pedig konkrétan - az, hogy új zene megalkotására, előadására, és ami még fontosabb, terjesztésére ösztönözzön. A törvény ezt úgy oldja meg, hogy kizárólagos jogot ad a zeneszerzőnek a műve nyilvános előadásainak felügyeletére, az előadóművésznek pedig a hanghordozón terjesztett példányok felügyeletére.

A fájlcserélő hálózatok annyiban bonyolítják ezt a modellt, hogy úgy teszik lehetővé a zene terjesztését, hogy azért az előadó nem kap egy fillért sem. Természetesen ez még nem minden, amit a fájlcserélő hálózatok tudnak. Amint az 5. fejezetben írtam, négyféle fájlcserére nyújtanak lehetőséget:

A. Vannak olyanok, akik a fájlcserélő hálózatokat bizonyos CD-k megvásárlásának kiváltására használják.

B. Vannak olyanok, akik a fájlcserélő hálózatokat arra használják, hogy belehallgassanak a zeneművekbe, hogy érdemes-e megvenni az adott CD-t.

C. Sokan vannak olyanok, akik arra használják a fájlcserélő hálózatokat, hogy olyan művekhez férjenek hozzá, amelyeket a boltokban már nem árusítanak, de amelyeket még mindig véd a szerzői jog, vagy amelyeket csak komoly utánajárással lehetne megvásárolni az Interneten kívül.

D. Sokan vannak olyanok, akik a fájlcserélő hálózatokat arra használják, hogy olyan művekhez férjenek hozzá, amelyeket nem véd a szerzői jog, vagy amelyeknek az ingyenes letöltését a jogtulajdonos félreérthetetlenül engedélyezi.

Minden törvénymódosításnak szem előtt kell tartania mind a négy fenti lehetőséget. El kell kerülni azt, hogy a D típusra is terheket rakjunk csak azért, mert meg szeretnénk szüntetni az A típusú felhasználást. Annak a buzgalomnak, amellyel a törvény az A típusú felhasználás megszüntetésére tör, emellett függnie kellene attól is, hogy mekkora mértékű a B típusú felhasználás. Akárcsak a videómagnók esetében, ha a fájlcsere összesített hatásáról is az derül ki, hogy igazából nem okoz túl nagy kárt, az lényegesen csökkenti a szabályozás iránti igényt.

Amint az 5. fejezetben írtam, a fájlcsere által okozott tényleges kár erősen vitatható. Ebben a fejezetben azonban tételezzük fel azt, hogy ez a kár valós. Más szavakkal, azt feltételezzük, hogy az A típusú fájlcsere lényegesen felülmúlja a B típusút, és ez a fájlcserélő hálózatok leggyakoribb felhasználási módja.

Mindazonáltal van egy létfontosságú tény, amely a jelenlegi technikai háttérrel függ össze, és amelyet szem előtt kell tartanunk, ha meg szeretnénk érteni, hogyan kellene a törvénynek reagálnia erre a jelenségre.

Manapság a fájlcsere olyan, mint a kábítószer - függőséget okoz. Tíz év múlva már nem fog. Manapság azért okoz függőséget, mert ez a legkönnyebb módja annak, hogy az alkotások széles köréhez hozzá lehessen férni. Tíz év múlva már nem ez lesz ennek a legegyszerűbb módja. Ma az internetelérés idegőrlő és lassú - mi itt az Amerikai Egyesült Államokban szerencsések vagyunk a 1,5 MB/s sebességű szélessávú hálózatokkal, de nagyon kevés olyan szolgáltató van, ahol a fel- és a letöltés is ilyen sebességen futna. Bár egyre nő a vezeték nélküli elérések száma, a többség még mindig kábelen át éri el az Internetet. Többségünk billentyűzettel ellátott számítógépeket használ az Internet elérésére. A mindenre kiterjedő és állandó internetelérés ma még nem több, csak álom.

Egyszer azonban valósággá válik, és ez azt jelenti, hogy az internetelérés mai formái csak a technika átmeneti állapotát tükrözik. A törvényhozóknak nem lenne szabad átmeneti állapotban lévő technikára alapozott törvényeket hozniuk; a törvények megalkotásakor azt kellene figyelembe venni, hogy merre tart a technika. A kérdésnek nem annak kellene lennie, hogy miként lehetne törvénnyel szabályozni a fájlcserét ebben a világban, hanem annak, hogy milyen törvényre lenne szükségünk akkor, amikor a hálózat azzá a hálózattá válik, amely már most sejthető. A jövő hálózatában minden villanyárammal működő háztartási gép valójában az Internethez kapcsolódik majd. Olyan hálózat lesz, amelyben bárhol vagyunk is - kivéve talán a sivatagban vagy a Sziklás-hegységben -, azonnal rá tudunk kapcsolódni az Internetre. Úgy képzeljük el az Internetet, mint ami mindenütt elérhető: mint a legjobb mobiltelefon-szolgáltatás, ahol elég egy mozdulat, és már a hálózatra is csatlakoztunk.

Ebben a világban rendkívül egyszerűen tudunk majd azokhoz a szolgáltatásokhoz csatlakozni, amelyek segítségével a tartalmak mozgás közben is elérhetők lesznek - és akárcsak az internetes rádióadókon, a felhasználók igényei szerint fognak a felhasználókhoz áramlani. Ez lesz a kritikus pont: ha rendkívül egyszerűen lehet majd olyan szolgáltatásokhoz csatlakozni, amelyek hozzáférést biztosítanak a különféle tartalmakhoz, akkor könnyebb lesz majd ezekhez csatlakozni, mint letölteni és tárolni a tartalmakat azon a sokféle eszközön, amelyekkel lejátszhatjuk azokat . Más szavakkal, egyszerűbb lesz előfizetni ezekre a szolgáltatásokra, mint adatbázis-kezelővé válni - a mai, Napster-szerű technikák uralta letöltő-fájlcserélő világban ugyanis tulajdonképpen mindenki az. A tartalomszolgáltatók versenyezni fognak a fájlcserélőkkel, még akkor is, ha a szolgáltatók pénzt kérnek azokért a tartalmakért, amelyekhez hozzáférést biztosítanak. Japánban a mobiltelefon-szolgáltatók már ma is lehetővé teszik (pénzért) a mobiltelefonokon történő zenehallgatást (ehhez fejhallgató-csatlakozóval ellátott mobiltelefon szükséges). A japánok fizetnek ezért a szolgáltatásért, annak ellenére, hogy van „ingyen” letölthető zene is MP3 formátumban szerte a Világhálón.

Ezt a képet a jövőről azzal a szándékkal mutattam be, hogy hangsúlyozzam: a jelen ideiglenes. A fájlcserével kapcsolatos „gond” - ami jelenleg tényleg gond - egyre inkább el fog tűnni, ahogy könnyebbé válik az Internet elérése. Ennélfogva rettenetesen nagy hiba a törvényhozók részéről, ha ezt a problémát ma egy olyan technikát szem előtt tartva próbálják „megoldani”, amely holnapra el fog tűnni. Nem azt a kérdést kellene feltenni, hogy miként szabályozzuk az Internetet, hogy megszűnjön a fájlcsere (az Internet fejlődésével ez a probléma magától meg fog szűnni), hanem azt, hogy miként lehet biztosítani, hogy a művészek megkapják a pénzüket emellett a XX. századi üzleti modellhez társuló XXI. századi technika mellett.

A válasz azzal kezdődik, hogy felismerjük, hogy többféle „problémát” is meg kellene oldanunk. Kezdjük a D típusú művekkel: azokkal, amelyeket nem véd a szerzői jog, illetve amelyeket véd ugyan, de amelyeket a szerzőjük mégis meg szeretne osztani másokkal. Az ilyen művekkel az a „probléma”, hogy biztosítani kell, hogy az ilyenfajta fájlcserét lehetővé tevő technika ne számítson törvénysértőnek. Az alábbi módon gondolkodhatunk erről: az utcai telefonfülkéket kétségkívül használják váltságdíjkérésre is, de sokan vannak, akiknek szükségük van nyilvános telefonra, mégsem emberrablók. Nem lenne ésszerű, ha a telefonfülkéket betiltanák csak azért, hogy véget vessenek az emberrablásoknak.

A C típusú művek másfajta „problémát” jelentenek. Ezek olyan alkotások, amelyeket valaha kiadtak ugyan, de már nem kaphatók a boltokban. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a művész már nem jelent akkora értéket a lemezkiadójának, hogy újra kiadják a lemezét; de lehet az is, hogy a művet már elfelejtették. Bármi is legyen az ok, a törvénynek az kellene, hogy legyen a célja, hogy megkönnyítse ezeknek a műveknek az elérését, ideális esetben úgy, hogy valami juttatást a művész is kapjon.

Itt megint az antikvárium a modell. Amikor egy könyv nyomtatásával leállnak, a könyvtárakban és az antikváriumokban még mindig elérhető lehet. A könyvtárak és az antikváriumok azonban nem fizetnek a szerzői jog tulajdonosának egy fillért sem, amikor valaki egy olyan könyvet kölcsönöz ki vagy vesz meg, amelyet már nem nyomtatnak. Ez teljesen érthető, mivel minden más rendszernek az lenne a következménye, hogy megszűnnének az antikváriumok. Az alkotók szemszögéből nézve azonban a műveiknek ez a fajta „megosztása” - úgy, hogy ők semmilyen juttatást nem kapnak érte - messze van az eszményitől.

Az antikváriumok modellje azt sugallja, hogy a törvény egyszerűen szabad felhasználásnak minősíthetné a már nem forgalmazott zeneművek cseréjét. Ha a kiadó nem teszi lehetővé, hogy bizonyos műveket a boltokban is meg lehessen vásárolni, akkor a kereskedelmi és nem kereskedelmi célú kiadóknak eszerint a jogszabály szerint egyaránt szabadon „cserélhetővé” kellene nyilvánítania az ilyen alkotásokat, még akkor is, ha a fájlcsere révén abból új példány jön létre. A „példány” itt a kereskedelem szempontjából közömbös: egy olyan helyzetben, amikor a kereskedelmi célú kiadás már megszűnt, a zenével való kereskedésnek is ugyanolyan ingyenesnek kellene lennie, mint a könyvekkel való kereskedésnek.

A másik megoldás, ha törvény biztosítja, hogy a művész kap valamit, ha eladják a művét. Ha például a törvény előírna valamilyen alacsony díjat az olyan alkotások kereskedelmi célú cseréjére, amely nyereségérdekelt kiadó gondozásában már nem kapható, és ha ezt a díjat automatikusan át lehetne utalni egy olyan alapba, amely a művész javát szolgálná, akkor egész üzletágak fejlődhetnének ki az ilyen tartalommal való kereskedés köré, és a művészek is hasznát látnák az ilyen jellegű kereskedésnek.

Ez a rendszer a kiadókat is ösztönözné arra, hogy a műveket kereskedelmi forgalomban tartsák. A kereskedelmi forgalomban kapható művek nem lennének ehhez az engedélyhez kötve, így a kiadók védhetnék azt a jogukat, hogy olyan árat kérhetnek a művekért, amilyet akarnak, feltéve, hogy kereskedelmi forgalomban tartják azokat. Ha azonban nem biztosítják, hogy a mű kapható legyen, a rajongók számítógépeinek merevlemezén viszont megtalálható, akkor az ilyen másolatokért járó jogdíjnak sokkal kevesebbnek kellene lennie, mint amit a nyereségérdekelt kiadók felszámítanak.

A nehéz esetet újra az A és a B típusú művek jelentik, de csak azért, mert a probléma kiterjedése az idő előrehaladtával változni fog, ahogy a művek elérését biztosító technika is változik. A törvény által biztosított megoldásnak ugyanolyan rugalmasnak kellene lennie, amilyen rugalmas maga a probléma, és tudomásul kellene vennie, hogy az alkotások elérését és letöltését biztosító technika gyökeres változásának kellős közepén vagyunk.

Íme hát egy megoldás, amely első ránézésre a háborút vívó mindkét félnek furcsának tűnhet, de amelynek jobban átgondolva szerintem mégiscsak van némi értelme.

Ha lehántjuk a tulajdon szentségéről szóló fellengzős szöveget, akkor a tartalomszolgáltató ipar fő panasza a következő: egy új technika (az Internet) sért egy csomó olyan jogot, amely a szerzők védelmét volna hivatott biztosítani. Ha ezeket a jogokat védeni kellene, akkor a tartalomszolgáltató ipart kárpótolni kellene ezért a kárért. Éppen úgy, ahogy a dohánygyártás technológiája károsította több millió amerikai egészségét, vagy ahogy az azbesztbányászat technológiája miatt beteg lett több ezer bányász, úgy a digitális hálózatok technikája is sértette a tartalomszolgáltató ipar érdekeit.

Imádom az Internetet, ezért nem szeretem, amikor a dohánygyárakhoz vagy az azbesztbányákhoz hasonlítják, a törvényt tekintve azonban ez egy jó párhuzam, és tisztességes választ is sugall: ahelyett, hogy az Internet vagy a p2p technológia megsemmisítésének módjait keresnénk, amelyek jelenleg károkat okoznak a tartalomszolgáltatóknak az Interneten, viszonylag egyszerű megoldást kellene találnunk arra, hogy kárpótoljuk azokat, akiket kár ért.

Az elképzelés a Harvard egyetem jogászprofesszora, William Fisher által felvetett javaslat módosítása. Fisher leleményes megoldást javasolt az Internettel kapcsolatban kialakult patthelyzet feloldására. E szerint a terv szerint minden digitális adatátvitelre alkalmas tartalmat (1) meg kellene jelölni valamilyen digitális vízjellel (most ne foglalkozzunk azzal, hogy mennyire könnyű ezeket a jeleket kijátszani, és mint látni fogjuk, nincs semmi, ami a kijátszásukra ösztönözne), majd miután megjelölték őket, a vállalkozók (2) olyan rendszereket fejleszthetnének ki, amelyek képesek figyelni, hogy az egyes anyagokat hányszor töltötték le. A letöltési számok alapján aztán (3) ellentételezni lehetne a művészeket, mégpedig a (4) megfelelő adókból.

Fisher javaslata átgondolt és mindenre kiterjedő. Millió kérdést vet fel, de ezek többségére nemsokára megjelenő, Promises to Keep (Betartandó ígéretek) című könyvében választ is ad. Az én módosításom viszonylag egyszerű lenne: Fisher úgy gondolja, hogy javaslata felváltja a jelenlegi szerzői jogi rendszert, én úgy képzelem, hogy kiegészítheti azt. A javaslat célja az lenne, hogy az ellentételezés addig tartson, ameddig kár mutatható ki. A kártalanítás ideiglenes lenne, és a célja a rendszerek közötti átmenet megkönnyítése volna. Ebben a rendszerben néhány év letelte után meg kellene újítani a szerzői jogot. Ha továbbra is értelmesnek tűnik a művek ingyenes cseréjének az adórendszer támogatásával történő megkönnyítése, akkor továbbra is fenn lehetne tartani. Ha a védelem ezen formájára nincs többé szükség, akkor visszaállhat a régi, a hozzáférés szabályozásán alapuló rendszer.

Fisher visszariadna attól az elgondolástól, hogy hagyjuk a régi rendszert visszaállni. Az ő célja nemcsak az, hogy biztosítsuk, hogy a művészek megkapják a pénzüket, hanem az is, hogy biztosítsuk, hogy a rendszer támogassa a „jelek demokráciájának” lehető legszélesebb körét. Ennek célkitűzései azonban ki lennének elégítve, ha az általam leírt egyéb módosításokat, nevezetesen a származékos használat korlátozását is végrehajtanák. Egy olyan rendszer, amely egyszerűen csak a hozzáférésért kér térítést, nem jelentene igazán komoly terhet a jelek demokráciájának, ha nemigen korlátoznák, hogy ki mit tehet a különféle művekkel.

Kétségtelen, hogy nehéz lenne pontosan kiszámolni, mekkora „kárt” okoz a fájlcsere a tartalomszolgáltató iparnak, de ezt a nehézséget felülmúlná az újítások megkönnyítéséből származó haszon. Az ellentételezési rendszernek sem kellene összeütközésbe kerülnie az olyan újításokkal, mint amilyen az Apple MusicStore nevű zeneáruháza. Amint a szakértők jósolták, amikor az Apple elindította a MusicStore-t, lehet, hogy legyűri az „ingyenes” letöltéseket, mert könnyebben hozzáférhető, mint az ingyenes tartalom. Ez a jóslat helytállónak bizonyult: az Apple több millió zeneszámot adott el még a meglehetősen magas, zeneszámonként 99 centes (198 Ft) áron is. (A 99 centes ár azonos egy CD zeneszámonként vett árával, pedig a hanglemezgyáraknak egy fillért sem kell a CD előállítására költeniük.) Az Apple megoldásának ellenfeleként megjelent a Real Networks, amely dalonként 79 centért (158 Ft) ajánlott zeneletöltést. Nem kétséges, hogy nagy verseny lesz majd az internetes zeneárusítás terén.

Ez a verseny már a p2p hálózatok nyújtotta „ingyenes” zeneletöltéssel párhuzamosan megkezdődött. Ahogy a kábeltévé-társaságok már harminc éve tudják, a palackozott vizet árusítók pedig még annál is régebben, egyáltalán nem lehetetlen az „ingyenessel versenyezni”, sőt a verseny mindennél jobban sarkallja a versenyzőket arra, hogy új és jobb termékeket ajánljanak. A versenyre épülő piacnak pontosan ez a lényege. Így például Szingapúrban, bár a filmkalózkodás burjánzik, a filmszínházak gyakran luxuskivitelűek, „első osztályú” székekkel, a film közben pedig ételeket szolgálnak fel: így harcolnak - sikerrel! - azért, hogy megtalálják annak a módját, hogyan versenyezzenek az „ingyenessel”.

Ez a versenyrendszer - egy olyan védőhálóval, amely biztosítja, hogy a művészek ne veszítsenek - nagy mértékben segítené a tartalomszolgáltatás terén az újításokat, és tovább csökkenthetné az A típusú fájlcserét. Ez rengeteg újítót lelkesítene, mert joguk lenne a tartalmak eléréséhez, és nem kellene többé félniük attól a barbár módon kegyetlen büntetéstől, amelyet a törvény szab ki rájuk.

Minden összevetve a javaslatom a következő:

Az Internet átmeneti állapotban van, egy átmeneti állapotban lévő technikát pedig nem volna szabad szabályozni. Ehelyett olyan szabályozást kellene életbe léptetnünk, amely minimálisra csökkenti az ezek által a technikai változások által érintett érdekeket érő károkat, miközben engedélyezzük és bátorítjuk a létrehozható leghatékonyabb technika kifejlesztését.

A károkat az alábbi módszerekkel csökkenthetjük minimálisra, miközben a lehető legnagyobbra növelhetjük az újítások hasznát:

• 1. biztosítani kell a D típusú fájlcserében való részvétel jogát;

• 2. engedélyezni kell a nem kereskedelmi célú C típusú fájlcserét felelősségre vonás nélkül, és a kereskedelmi célú C típusú fájlcserét alacsony, a törvény által szabott áron;

• 3. amíg a rendszer átmeneti állapotban van, meg kell adóztatni az A típusú fájlcserét, és az adókból kárpótolni kell a művészeket a bizonyított tényleges kár mértékéig.

De mi van akkor, ha a „kalózkodás” nem szűnik meg? Ha a versenyre épülő piac alacsony áron ajánlja a tartalmak elérését, de jelentős számú fogyasztó továbbra is ingyenesen tölti le az anyagokat? Akkor tennie kellene valamit a törvénynek?

Igen: de az, hogy mit - ismétlem - attól függ, hogyan alakulnak a dolgok. Lehet, hogy ezek a változtatások nem szüntetik meg az A típusú fájlcserét, az igazi kérdés azonban nem az, hogy egy ilyen törvény elméletben megszünteti-e a fájlcserét, hanem az, hogy milyen hatást gyakorol a piacra. Melyik jobb: ha (a) egy olyan technikánk van, amely 95 százalékos biztonságot nyújt, és létrehoz egy x nagyságú piacot, vagy ha (b) egy olyan technikánk van, amely ugyan csak 50 százalékos biztonságú, de 5x nagyságú piacot hoz létre? Lehet, hogy a kisebb biztonságot nyújtó több jogtalan letöltést tesz lehetővé, de valószínű, hogy sokkal nagyobb piacot hoz létre a jogtiszta fájlcsere terén is. A legfontosabb az, hogy biztosítsuk a művészeknek a kárpótlást anélkül, hogy szétvernénk az Internetet. Amikor ez megvan, akkor esetleg ráérünk lenyomozni a kicsinyes kalózokat.

Most azonban még messze vagyunk attól, hogy a problémát az A típusú fájlcserélőknek erre az alcsoportjára szűkítsük le, és amíg nem tartunk ott, nem volna szabad arra összpontosítanunk, hogy az Internet szétverésének módjait keressük. Inkább azt kellene kitalálnunk, hogyan tudjuk biztosítani, hogy a művészek megkapják a pénzüket, miközben védjük az újítókedv és az alkotókészség azon terét, amit az Internet jelent.

5. Ki kell rúgni egy csomó ügyvédet

Én ügyvéd vagyok. Abból élek, hogy ügyvédeket oktatok. Hiszek a törvényben, és hiszek a szerzői jogi törvényben is. Ami azt illeti, egész életemet arra tettem fel, hogy jogi területen dolgozzam, és nem azért, mert ott végül kövér dollárok teremnek, hanem azért, mert olyan eszméket lehet találni, amelyeket szeretnék életben tartani.

Ennek a könyvnek a jelentős része mégis az ügyvédeket bírálja, vagy az ügyvédeknek az ebben a vitában játszott szerepét. A jog eszményképekről szól, de véleményem szerint a szakmánk ma túlságosan az ügyfél kedvében igyekszik járni, és egy olyan világban, ahol a gazdag ügyfeleknek határozott véleményük van, a törvény elhajlik, ha a szakma nem hajlandó ezt a határozott véleményt megkérdőjelezni vagy ellentmondani neki.

Ennek az elhajlásnak a nyomai eléggé szembeszökőek. Engem a szakmán belül sokan támadnak, mint „szélsőségest”, pedig az általam támogatott álláspont pontosan az, amit a jog ezen ága történetének legmérsékeltebb és legjelentősebb alakjai képviseltek. Sokan például őrültségnek gondolták, hogy szembeszálltunk a szerzői jogi védelem időtartamát meghosszabbító CTEA törvénnyel, pedig harminc évvel ezelőtt a szerzői jog egyik kiemelkedő tudósa, Melville Nimmer - maga is gyakorló ügyvéd - ezt magától értetődőnek tartotta.

Az ügyvédeknek az ebben a vitában játszott szerepét illető bírálatom azonban nem csupán a szakmai előítéletekről szól. Sokkal inkább arról, hogy elmulasztották, hogy a törvény árát ténylegesen kiszámolják.

A közgazdászokról azt tartják, hogy jók a költségek és a haszon kiszámításában. De a közgazdászok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan működik valójában a jogrendszer, többnyire azt feltételezik, hogy a jogrendszer tranzakciós költségei csekélyek. Látnak egy olyan rendszert, amely már évszázadok óta létezik, és feltételezik, hogy úgy működik, ahogy azt az általános iskolában, az állampolgári ismeretek órán tanulták.

A jogrendszer azonban nem működik, vagy hogy pontosabbak legyünk, csak azoknak működik, akiknek a legnagyobb anyagi forrásaik vannak. Nem azért, mert a rendszer romlott. Nem gondolom, hogy a jogrendszerünk (legalábbis szövetségi szinten) bármennyire is romlott lenne. Az okok egyszerűen abban keresendők, hogy a jogrendszer költségei olyan megdöbbentően magasak, hogy gyakorlatilag sohasem lehet igazságot tenni.

A költségek sokféleképpen torzítják a szabad kultúrát. Egy ügyvéd óradíja a legnagyobb ügyvédi irodáknál több mint 400 dollár (80 000 Ft). Hány órát tölthet egy ilyen ügyvéd a jogesetek gondos átolvasásával, vagy a homályos jogalapok kibogozásával? Az igazság egyre gyakrabban az, hogy nagyon keveset. A törvény alapja az alaptételek átgondolása és gondos megfogalmazása, de ez alapos munkát igényel. Ez az alapos munka azonban túl sokba kerül, kivéve a nagyon hangsúlyos és drága ügyeket.

A rendszer drágasága, ormótlansága és esetlegessége a hagyományaink kigúnyolása. A jogászok és a tudósok kötelességüknek kellene, hogy tekintsék, hogy megváltoztassák a törvény működésének módját, pontosabban hogy úgy változtassák meg a törvényt, hogy az működjön. Rossz, hogy a rendszer csak a felső 1 százalékba tartozó ügyfelek esetében működik megfelelően. Jelentősen hatékonyabbá és olcsóbbá kellene tenni, ezáltal jelentősen igazságosabbá.

De amíg ezeket a reformok végre nem hajtják, nekünk, mint társadalomnak távol kellene tartanunk a törvényt azoktól a területektől, amelyekről tudjuk, hogy ott csak károkat okozhat - és pontosan ez az, amit a jog túl gyakran tesz, ha kultúránk túl nagy része marad a látóterében.

Gondoljunk csak azokra a meghökkentő dolgokra, amelyeket a gyerekeink tudnának a digitális technika segítségével alkotni - a filmekre, a zenékre, a weblapokra és a webnaplókra - vagy amelyekben a társadalmunknak könnyebbséget jelenthet a digitális technika - a felhasználók által szerkeszthető weblapokra, a „pajtaépítésre” és a dolgok megváltoztatására való hajlandóságra. Gondoljunk minderre az alkotótevékenységre, majd képzeljük el, hogy hideg melaszt öntenek a gépekbe: ezt csinálja minden olyan rendszer, amely engedélyeket követel. Még egyszer mondom: ez a brezsnyevi Oroszország valósága.

A törvénynek szabályoznia kellene a kultúra bizonyos területeit, de csak akkor, ha ezzel a szabályozással jót tesz. Az ügyvédek azonban ritkán teszik próbára az erejüket (vagy az általuk képviselt erőt) azzal, hogy felteszik ezt az egyszerű kérdést: „Hasznos lesz ez?” Amikor a jog hatályának kiterjesztéséről van szó, a jogászok válasza ez: „Miért ne?”

Pedig azt kellene kérdeznünk: „Miért?” Miért van szüksége a kultúrának erre a szabályozásra? Mi a haszna? Amíg mindkettőt meg nem tudod mutatni, tartsd távol az ügyvédeidet a kultúrától.

<< Vissza a Tartalomjegyzékhez