KALÓZKODÁS
A Wikipediából, a szabad enciklopédiából.
A „kalózkodás” ellen már az alkotói tulajdont szabályozó törvény ötletének felvetésétől kezdve folyik a háború. A „kalózkodás” fogalmának pontos körvonalait nem könnyű felvázolni, de az egészet mozgató igazságtalanságot könnyű felfedezni. Amint Lord Mansfield írta egy ügy során, amely az angol szerzői jogi törvény hatókörét kiterjesztette a kottákra is:
Bárkinek joga van a kotta egy példányát használni oly módon, hogy lejátssza az adott zenét, de nincs joga elorozni a szerzőtől a hasznot azáltal, hogy sokszorosítja a kotta példányait, majd eladja azokat a saját hasznára.[1]
Napjainkban egy másik, a „kalózkodás” ellen folytatott „háború” kellős közepén vagyunk. Ennek a háborúnak az Internet a kiváltó oka. Az Internet lehetővé teszi az információk (azaz a különböző anyagok vagy „tartalmak”) hatékony terjesztését. Az egyenrangú számítógépek közötti (a magyar számítógépes nyelvben is elterjedt rövidítéssel P2P vagy p2p, az angol peer-to-peer - egyenrangú az egyenrangúval vagy egyenrangúak egymás közt - kifejezésből) fájlmegosztás és fájlcsere az Internet által lehetővé tett hatékony technikák közül is az egyik leghatékonyabb. Az egyenrangú rendszerek az elosztott számítógépes teljesítmény segítségével úgy könnyítik meg a tartalom terjesztését, ami egy generációval korábban elképzelhetetlen lett volna.
Ez a hatékonyság nem tiszteli a szerzői jog hagyományos formáit. A hálózat nem tesz különbséget a szerzői joggal védett és az ily módon nem védett anyagok megosztása között, így óriási mennyiségű szerzői joggal védett anyag is szerepel a megosztott anyagok között. Ez az oka annak, hogy a fájlmegosztás háborút gerjesztett, mivel a szerzői jogok tulajdonosai félnek, hogy a fájlcsere révén „elorozzák a szerzőtől a hasznot”.
A harcosok, hogy védjék „tulajdonukat” a „kalózok” ellen, a bírósághoz és a törvényhozáshoz fordultak, valamint egyre növekvő mértékben a technikához. Amerikaiak egész nemzedéke fog úgy felnőni, hogy azt hiszi, a „tulajdonnak” „ingyenesnek” kell lennie - figyelmeztetnek. Felejtsük el a tetoválásokat, ne is törődjünk a testékszerekkel - a gyerekeink mind tolvajok lesznek!
Kétség nem férhet hozzá, hogy a „kalózkodás” rossz, és hogy a kalózokat meg kell büntetni. Mielőtt azonban hívatnánk a hóhért, helyezzük a „kalózkodás” ezen formáját a megfelelő környezetbe. Ahogy az elnevezést egyre gyakrabban használják, középpontjában egy olyan szélsőséges elképzelés áll, amely szinte bizonyosan hibás.
Az elv nagyjából a következő:
Az alkotó munkának értéke van, és amikor mások alkotó munkájának eredményét használjuk, átvesszük vagy arra építünk, értéket veszünk át az alkotóktól. Amikor értéket veszünk át mástól, ahhoz az engedélyét kell kérnünk. Ha engedély nélkül veszünk át valamilyen értéket valaki mástól, az helytelen. Ez a kalózkodás egyik formája.
Ez a nézet az alapja a jelenlegi vitáknak. Ezt kritizálja Rochelle Dreyfuss, a New York-i Egyetem (New York University, NYU) jogászprofesszora, mint az alkotói joghoz kapcsolódó „ha érték van, akkor jog is van” elméletet[2], azaz azt, hogy ha van érték, akkor valakinek mindenképpen valamilyen joga fűződik ahhoz az értékhez. Ez a nézőpont vezetett a zeneszerzők jogait védő szervezet (ASCAP) megalakulásához, hogy be lehessen perelni a cserkészlányokat, ha nem fizetnének jogdíjat azokért a dalokért, amelyeket a tábortűz körül ülve énekelnek . Ha van „érték” (a dalok), lennie kell valamiféle „jognak” is - még akár a cserkészlányok ellenében is[3].
Természetesen ez is egy lehetséges értelmezése annak, hogyan kellene működnie az alkotói tulajdonnak. Lehetne akár egy olyan törvényrendszer alapja is, amely a szellemi tulajdont védi. Csakhogy az alkotói joghoz kapcsolódó „ha érték van, akkor jog is van” elmélet sosem volt Amerikára jellemző az alkotói jogokat illetően, és nem is kapott helyet a törvényeinkben.
Ehelyett hagyományaink szerint a szellemi tulajdon egy eszköz. Felállítja egy gazdag alkotókészséggel rendelkező társadalom alapjait, de alázatos marad az alkotókészség értékét illetően. A jelenleg folyó vitában mindez megfordult. Oly mértékben el vagyunk foglalva az eszköz védelmével, hogy lassan már nem is látjuk magát az értéket.
Ennek a zavarnak a forrása egy olyan különbségtétel, amelyet a törvény újabban nem hajt végre - azaz nem tesz különbséget egyik oldalról egy mű újrakiadása, másik oldalról pedig az ilyen műre építés vagy a mű átalakítása között. A szerzői jog kezdetben csak a kiadással foglalkozott, ma pedig már mindkét dolgot szabályozza.
Az internetes technikák megjelenése előtt ez az egybeolvasztás nem különösebben számított. A kiadáshoz kapcsolódó technikák drágák voltak, ami annyit tett, hogy a kiadványok túlnyomó többsége kereskedelmi céllal jelent meg. A kereskedelmi cégek el tudták viselni a törvény által rájuk rótt terheket - még annak a bizánci szövevénynek a terhét is, amivé a szerzői jogi törvény vált. Számukra ez nem volt más, csak egy újabb üzleti kiadás.
Az Internet megjelenésével azonban a törvény hatókörének ez a természetes korlátja eltűnt. A törvény már nem csak a kereskedelmi célú alkotótevékenységet szabályozza, hanem tulajdonképpen minden mást is. Ennek nem volna túlzott jelentősége, ha a szerzői jogi törvény csak a „másolást” szabályozná, de így, hogy széles körben és homályosan szabályoz, rengeteget számít. A törvény, amely eredetileg hasznos volt, ma már sokkal inkább teher - különösen a nem kereskedelmi célú alkotótevékenység terén, de egyre növekvő mértékben a kereskedelmi célúén is. Így hát, ahogy majd a következő fejezetekben látni fogjuk, a törvény szerepe egyre kisebb mértékben az alkotótevékenység támogatása, és egyre inkább bizonyos iparágak védelme a versennyel szemben. Pontosan akkor, amikor a digitális technika rendkívüli lehetőséget adna a kreativitás kibontakoztatására - kereskedelmi és nem kereskedelmi téren egyaránt -, a törvény az esztelenül bonyolult, ködös szabályaival és a szemérmetlenül súlyos büntetésekkel való fenyegetéseivel rendkívül megterheli az alkotótevékenységet. Láthatjuk, mint Richard Florida írja, „az alkotó osztály felemelkedését”[4], de sajnos egyúttal látjuk amint a rendkívüli mértékű szabályozás béklyóba köti ezt az alkotó osztályt.
Ezeknek a terheknek nincs értelmes helye a hagyományaink között. Vegyük szemügyre először ezeket a hagyományokat egy kicsit közelebbről, és helyezzük a megfelelő környezetbe azt a háborút, amit napjainkban a „kalózkodásnak” bélyegzett tevékenység ellen vívnak.
