Károk

A Wikipediából, a szabad enciklopédiából.

 << Vissza a Tartalomjegyzékhez

A tartalomszolgáltató ipar háborút indított a „kalózkodás” ellen, a „tulajdon” védelmében, hatékony lobbizásukkal és kampányaikkal pedig a kormányt is bevonták a háborúba. Mint minden háborúnak, ennek is lesznek közvetlen és járulékos kárai. Mint minden tilalmi háború esetében, ezeket a károkat is leginkább a polgárok fogják elszenvedni.

Eddig a háború következményeit, különösen a „szabad kultúrát” érintőeket igyekeztem leírni, most azonban ideje, hogy ezek alapján feltegyem a kérdést: igazolja valami ennek a háborúnak a jogosságát?

Véleményem szerint nem. Semmi ésszerű ok nincs arra, hogy a törvény most első ízben a régit védje az újjal szemben, éppen akkor, amikor a „szellemi tulajdon” hatalma a legnagyobb a történelmünk során.

Ennek ellenére a „józan ész” ezt nem így látja. A józan ész még mindig a Causby család és a tartalomszolgáltató ipar oldalán áll. A tulajdon nevében követelt szélsőséges hatalom igénye még mindig megértő fülekre talál, és a „kalózkodás” feltétel nélküli elutasításának még mindig van játéktere.

A háború folytatásának számos következménye lesz; én ezek közül most csak hármat szeretnék ismertetni. Mindháromról lehet azt mondani, hogy akaratlan. Bízom benne, hogy a harmadik valóban az, de az első kettőben már nem vagyok ennyire biztos: azok korunk RCA-it védik, és a pálya szélén nincsenek Howard Armstrongok, hogy harcoljanak a kultúra mai monopolizálói ellen.

Az alkotók korlátozása

A következő tíz évben a digitális technika robbanásszerű fejlődésének leszünk szemtanúi. Ez a technika szinte mindenki számára lehetővé teszi majd a különféle tartalmak rögzítését és megosztását. Ez természetesen olyasmi, amit az emberré válás hajnala óta csinálunk: így tanulunk és kommunikálunk. A digitális rögzítés és -megosztás azonban más: hívebb és erőteljesebb. Elektronikus levélben elmesélhetjük valakinek, milyen vicces műsort láttunk valamelyik tévécsatornán, de elküldhetjük annak felvételét is. Értekezést írhatunk arról, hogy milyen következetlen annak a politikusnak az érvelése, akit a legjobban gyűlölünk, vagy készíthetünk egy rövidfilmet, amely szembeállítja egymással a kijelentéseit. Verset írhatunk, hogy kifejezzük a szerelmünket, de csokorba gyűjthetjük kedvenc előadóink dalait is (esetleg egymásra is keverhetjük azokat), és közzétehetjük az Interneten.

A digitális „rögzítés és megosztás” részben annak a kibővítése, ami mindig is kultúránk elválaszthatatlan része volt, részben viszont új. A Kodak-gép örökségét folytatja, de nagymértékben kiterjeszti a Kodakéhoz hasonló technikák határait. A digitális „rögzítés és megosztás” olyan világot ígér, amelyben rendkívül sokféle alkotás válik könnyen és széles körben megoszthatóvá, és ha mindezt egy demokráciában alkalmazzuk, az azt jelenti, hogy az állampolgárok széles köre számára válik lehetővé, hogy a technika segítségével kifejezze magát, hogy hozzájáruljon az őt körülvevő kultúrához, valamint hogy bírálja azt.

A technika tehát lehetőséget ad arra, hogy a kultúrát, amelyet eddig csak egymástól elszigetelt egyének kis csoportja formált, együtt építhessük tovább. Az öregember, aki városkájában a szomszédoknak mesélte történeteit, ma már elmondhatja azokat az egész világnak.

Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha ez a tevékenység vélelmezetten törvényes, csakhogy a jelenlegi törvények szerint nem az. Egy pillanatra feledkezzünk most meg a fájlcseréről, és gondoljunk kedvenc webhelyeinkre az Interneten: azokra, amelyek elfelejtett tévésorozatok tartalmát foglalják össze; azokra, ahol az 1960-as évekbeli rajzfilmek katalógusára bukkanhatunk; azokra, ahol hangok és képek egymásra keverésével bírálnak egyes politikusokat és cégeket; azokra, ahol újságcikkeket gyűjtöttek össze a tudomány és a kultúra legkülönbözőbb területeiről. Az Interneten szétszórva elképesztő mennyiségű szellemi alkotás található: a baj csak az, hogy a törvény jelenlegi állapota szerint ezen alkotások vélelmezetten törvénytelenek.

Ez a vélelem egyre inkább lehűti az alkotók kedvét, ahogy a homályos szabályok megsértéséért egyre gyakrabban szabnak ki óriási büntetést. Lehetetlen tisztán látni, hogy mi az, ami megengedett, és mi az, ami nem, ugyanakkor a kihágásért kirótt büntetések elképesztően szigorúak. Azt a négy egyetemistát, akiket az RIAA megfenyegetett (a 3. fejezetben említett Jesse Jordan csak egy volt közülük), összességében 98 milliárd dolláros (19 600 milliárd Ft) bírsággal fenyegették meg azért, mert olyan keresőprogramot készítettek, amely lehetővé tette zeneszámok lemásolását is. Ehhez képest a WorldCom - amely 11 milliárd dollárral (2200 milliárd Ft) károsította meg a befektetőit, aminek eredményeképpen azok 200 milliárd dollárt (40 000 milliárd Ft) vesztettek - mindössze 750 millió dolláros (150 milliárd Ft) büntetést kapott{1}. A jelenleg a Kongresszus előtt lévő törvénytervezet szerint ha egy orvos figyelmetlenségből nem a beteg lábat amputálja, mindössze 250 000 dollárt (50 millió Ft) köteles fizetni a fájdalomért és szenvedésért{2}. Fel lehet fogni józan ésszel, mekkora képtelenség, hogy két zeneszámnak az Internetről való letöltéséért nagyobb büntetés jár, mint egy orvosnak azért, ha hanyagságból széttrancsírozza egy betegét?

A jogi bizonytalanság és a rémségesen magas büntetések következményeként rengeteg művész eleve bele sem kezd az alkotásba, vagy tevékenységét nem meri nyíltan végezni. Azzal, hogy „kalózoknak” bélyegezzük a modern kor Walt Disney-jeit, a föld alá kényszerítjük az alkotótevékenységet, a közkincs határait homályosan meghúzva pedig ellehetetlenítjük a közkincsre támaszkodó üzletet. Nem kifizetődő semmit sem csinálni, csak ha fizetünk az alkotáshoz való jogért, így viszont csak az tud alkotni, akinek van elég pénze. Nálunk is, mint annak idején - igaz, egészen más okokból - a Szovjetunióban, eljön a földalatti művészet világa: nem azért, mert az üzenet politikai jelentést hordoz, vagy mert az alkotás tárgya vitatható, hanem azért, mert a műalkotás létrehozásának ténye, maga a tevékenység a jogsértés kockázatát hordozza magában. Ma már vannak a „illegális művészetet” bemutató vándorkiállítások az Amerikai Egyesült Államokban{3}. Hogy miért „illegális”? Azért, mert a minket körülvevő kultúrát elemei felhasználásával bírálja.

A törvénytelenségtől való félelmet részben a törvények megváltozása - amiről részletesen a 10. fejezetben írtam - táplálja, de még nagyobb részben az, hogy egyre könnyebb megtalálni a törvénysértőket. Ahogy a fájlcserélő rendszerek felhasználói 2002-ben ráébredhettek, a szerzői jogok tulajdonosai könnyedén elérik, hogy a bíróság felszólítsa az internetszolgáltatót, hogy kiadja, melyik felhasználó milyen tartalmakat tett közzé. Ez olyan, mintha a kazettás magnónk közzétenné azoknak a zeneszámoknak a listáját, amelyeket otthonunk magányában lejátszottunk, hogy bárki megtekinthesse, bármilyen oka is van erre.

A történelem során a festőknek soha nem kellett aggódniuk amiatt, hogy a festményük sérti valaki másnak a jogait, de a modern kor festőinek, akik a Photoshop eszközeit használják, és megosztják műveiket a Világhálón, folyton aggódniuk kell. Rengeteg kép hozzáférhető, de csak azokat használhatjuk fel biztonságosan egy alkotáshoz, amelyeket a Corbis cégtől vagy egy másik képtártól megvásároltunk. A vásárlás azonban cenzúrát is jelent: a ceruzák piaca például szabad, befolyása az alkotótevékenységre nem adhat okot aggodalomra, a kulturális ikonoké azonban erősen szabályozott és monopolizált, ezek felhasználása és átalakítása nem élvez azonos szabadságot.

A jogászok ritkán látják ezt, mert általában nem a tapasztalatok alapján ítélnek. Amint a 7. fejezetben, Jon Else dokumentumfilmes történetével kapcsolatban írtam, több jogász is kioktatott, hogy Else esete igenis szabad felhasználásnak minősül, ezért nincs igazam, amikor azt mondom, hogy a törvény korlátozza az ilyen felhasználási módot.

A szabad felhasználáshoz való jog azonban Amerikában csak annyit jelent, hogy felbérelhetünk egy ügyvédet, aki megvédi az alkotáshoz való jogunkat. Az ügyvédek gyakran elfelejtik azt is, hogy jogvédő rendszerünk, amelynek például a szabad felhasználáshoz való jogot is védenie kellene, elképesztően rossz (gyakorlatilag minden szempontból, de ebben az összefüggésben különösen): drága, lassú, és az ítéletnek gyakran semmi köze a keresetben rejlő igazsághoz. Lehet, hogy a nagyon gazdagok számára elviselhető ez a jogrendszer, de mindenki más számára szégyenfolt egy olyan országban, amely büszke a jogállamiság hagyományára.

A bírók és az ügyvédek áltathatják magukat azzal, hogy a szabad felhasználás elegendő „életteret” hagy a jog által korlátozott és engedélyezett hozzáférés között, de vak hitük is csak azt mutatja, hogy mennyire elszakadt a jogrendszerünk a valóságtól. A kiadók által az írókkal szemben, a filmterjesztők által a filmkészítőkkel szemben, az újságok által az újságírókkal szemben támasztott szabályok azok a normák, amelyek az alkotótevékenységet valójában szabályozzák - ezeknek pedig vajmi kevés közük van ahhoz a „joghoz”, amellyel a bírók nyugtatják magukat.

Egy olyan világban, ahol a szerzői jog egyetlen szándékos megsértését 150 000 dollár (30 millió Ft) büntetéssel fenyegetik, ahol csak ahhoz több tízezer dollárra van szükség, hogy az ember megvédje magát a jogsértés vádjától, és ahol a vétlenül vádolt alperes egyetlen fillért sem kap vissza a saját szólásszabadságának védelmére fordított pénzből, a „szerzői jogként” ismert elképesztően széles körű szabályozás megfojtja a szabadságot és az alkotókészséget. Egy ilyen világban szándékosan vaknak kell ahhoz lenni, hogy valaki továbbra is azt higgye, hogy szabad kultúrában él.

Jed Horovitz, a Video Pipeline mögött álló üzletember ezt mondta nekem:

Minden [alkotási] lehetőséget elveszítünk. A művészeket az önkifejezés feladására, gondolataik elhallgatására kényszerítik. [Még] sok mindent létre lehet hozni, de nem lehet terjeszteni. Az esetleg mégis elkészült alkotásokat... nem lehet bemutatni a kereskedelmi csatornákon, de még a közszolgálati adókon sem, hacsak egy ügyvéd rá nem üti a pecsétet, hogy „jogtiszta”. Ily módon tartják ellenőrzés alatt az alkotókat.

Az újítók korlátozása

Az előző egy „balliberális” történet volt - elnyomott, hallgatásra kényszerített művészek, és így tovább, és így tovább. Lehet, hogy ez még nem csigázta fel az Olvasó érdeklődését, aki úgy gondolja, hogy így is rengeteg a bizarr alkotás, és éppen elég dolgot bírálnak az önkifejező művészek. Ha így gondoljuk, valószínűleg a fenti történetben sem nagyon találtunk olyasmit, ami miatt aggódnunk kellene.

A leírtaknak azonban olyan olvasata is lehetséges, amely semmilyen értelemben nem baloldali, hanem inkább olyan, mintha a szélsőséges piacpártiak ideológiája lenne. Ha mi is közéjük tartozunk (még ha különleges fajtaként is, aki egy ilyen könyvet olvas), olvassuk úgy a fentieket, hogy a „szabad kultúra” helyére mindenhol a „szabad piac” kifejezést helyettesítjük be. A lényeg ugyanaz marad, csak a kultúrához még inkább alapvető érdekek fűződnek.

A kultúra korlátozásával ugyanaz a bajom, mint a szabadpiac híveinek a piacéval. Azt természetesen mindenki elismeri, hogy a piac valamekkora mértékű szabályozására szükség van - legalább a tulajdon és a szerződések szabályozására, illetve bíróságokra, amelyek e kettőnek érvényt szereznek, és ehhez hasonlóan a kultúráról folyó vitában is mindenki egyetért, hogy valamiféle keretszabályozás szükséges a szerzői joggal kapcsolatban. Mindkét esetben szenvedélyesen érvelnek, hogy az, hogy némi szabályozás jót tesz, nem jelenti egyben azt is, hogy a nagyobb mértékű szabályozás még jobbat, de mindenki folyamatosan alkalmazkodik a változó szabályokhoz, amelyek lehetővé teszik a ma nagyvállalatainak, hogy megvédjék magukat holnapi versenytársaiktól.

A szabályozási elvek megváltozásának - amelyről a 10. fejezetben írtam - ez a legdrámaibb hatása. Az, hogy a szerzői jog ködös határai miatt rendkívüli mértékben nő a felelősségre vonás veszélye, azzal a következménnyel jár, hogy az újítók csak akkor alkothatnak biztonságban, ha ebbe az előző generáció legnagyobb vállalatai beleegyeznek. Ez azoknak a pereknek a tanulsága, amelyek azt a célt szolgálták, hogy móresre tanítsák a kockázatot vállaló befektetőket. Az újítók a leckét - amelyet a Napster korábbi vezérigazgatója, Hank Barry a Szilícium-völgyre borított „nukleáris szemfedélnek” nevez - megtanulták.

Hogy lássuk, miről is van szó, nézzünk egy olyan történetet, amelynek az elejét még a The Future of Ideas című könyvemben írtam le, és amely aztán úgy alakult, ahogy még én - pedig én aztán pesszimista vagyok - sem mertem volna feltételezni.

1997-ben Michael Roberts elindított egy céget MP3.com néven, azzal a merész céllal, hogy forradalmasítsa a zeneipart: a cég nem csak a terjesztésre, hanem az alkotásra is új megoldásokat szeretett volna nyújtani. A nagy lemezkiadóktól eltérően az MP3.com anélkül adott teret az alkotóknak, hogy terjesszék az alkotásaikat, hogy megkövetelte volna, hogy kizárólag neki kötelezzék el magukat.

Ahhoz azonban, hogy a rendszer működjön, az MP3.com-nak egy megbízható módszerre volt szüksége, amelyen keresztül zeneszámokat ajánlhatnak a vásárlóknak. A megoldás alapját a látogatók érdeklődési köre jelentette; ennek alapján ajánlottak volna nekik új előadókat: aki szereti Lyle Lovettet, valószínűleg szeretni fogja Bonnie Raittet is, és így tovább.

Az ötlet megvalósításához arra volt szükség, hogy valamilyen egyszerű módon adatokat tudjanak gyűjteni arról, hogy mit szeretnek a vásárlók. Az MP3.com rendkívül szellemes megoldással állt elő az adatgyűjtéshez. 2000 januárjában a cég elindította a my.mp3.com nevű szolgáltatást, ahol a vásárló az MP3.com programjával bejelentkezhetett egy fiókba, majd egy CD-t kellett behelyeznie számítógépébe, amelyet a program azonosított, majd engedélyezte a hozzáférést az adott lemezhez. Így például ha egy Jill Sobule-CD-t tettünk be, akkor bárhol voltunk is - a munkahelyünkön vagy otthon -, hozzáférhettünk ehhez a zenéhez, miután bejelentkeztünk a fiókunkba. A rendszer tehát olyan volt, mint egy zeneszámokat tartalmazó páncélkazetta.

Nem kétséges, a rendszer elvileg lehetővé tette azt is, hogy nem jogtiszta másolatokat tegyenek elérhetővé rajta keresztül, de ez a lehetőség már az MP3.com előtt is létezett. A my.mp3.com szolgáltatásnak az volt a célja, hogy a felhasználók a saját zenéikhez tudjanak hozzáférni, és mintegy mellékszolgáltatásként lehetővé tette a cégnek, hogy a felhasználók birtokában levő lemezek alapján kiderítse, hogy mit szeretnek az ügyfelek.

Ahhoz azonban, hogy ez a rendszer működjön, az MP3.com-nak fel kellett másolnia 50 000 CD tartalmát egy kiszolgálóra. (Elvileg a felhasználók is feltölthették volna a zeneszámokat, de ez nagyon sokáig tartott volna, és a végeredmény is megkérdőjelezhető minőségű lett volna.) Ezért a cég vásárolt 50 000 CD-t, és elkezdte felmásolni azokat a kiszolgálóra. Megismétlem, a cég ezekhez a másolatokhoz csak azokat engedte hozzáférni, akik igazolták, hogy megvan nekik az a CD, amelyet meg szeretnének hallgatni, tehát az 50 000 másolat 50 000 olyan CD-hez nyújtott hozzáférést, amelyet egyszer már megvásároltak.

Kilenc nappal azután, hogy az MP3.com elindította a szolgáltatását, az öt legnagyobb hanglemezkiadó az RIAA vezetésével beperelte a céget. Az MP3.com az öt hanglemezkiadó közül néggyel megegyezett. Kilenc hónappal később egy szövetségi bíró bűnösnek találta az MP3.com-ot szándékos jogsértésben az ötödik hanglemezkiadóval szemben. A hatályos törvény alapján alkalmazva a bíró 118 millió dollár (23,6 milliárd Ft) pénzbüntetésre ítélte az MP3.com-ot. A cég ezután megegyezett a fennmaradó felperessel, a Vivendi Universallal, hogy fizet nekik több mint 54 millió dollárt (10,8 milliárd Ft), aztán nagyjából egy évvel később a Vivendi felvásárolta az MP3.com-ot.

A történetnek ezt a részét korábban már elmeséltem: most nézzük meg, hogyan végződött. Miután a Vivendi felvásárolta az MP3.com-ot, gondatlanságért azokat az ügyvédeket is beperelte, akik azt tanácsolták az MP3.com-nak, hogy jóhiszeműségre hivatkozva nem ítélhetik el őket, mivel a cég által nyújtani kívánt szolgáltatás a szerzői jogi törvény szerint törvényesnek számít. A keresetben azt állították, hogy nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy a bíróság ezt a viselkedést jogsértőnek fogja találni. Ennélfogva a keresetnek az volt a célja, hogy minden olyan ügyvédet megbüntessenek, aki azt meri sugallni, hogy a törvény kevésbé korlátozó, mint ahogy azt a hanglemezkiadók szeretnék.

Ennek a pernek (amely végül ismeretlen összeg kifizetése után megegyezéssel zárult, nem sokkal azután, hogy a történet lekerült az újságok hasábjairól) egyértelműen az volt a célja, hogy világosan tudassa azokkal az ügyvédekkel, akik ezen a területen védik ügyfeleiket: nemcsak az ügyfelek fogják megszenvedni, ha a tartalomszolgáltató ipar feléjük irányítja a fegyvereit, hanem maguk az ügyvédek is. Így hát azoknak, akik azt hiszik, hogy a törvénynek kevésbé korlátozónak kellene lennie, rá kell jönniük, hogy a törvény ilyen szemlélete sokba fog kerülni nekik és cégüknek.

Ez a stratégia nem korlátozódik csak az ügyvédekre. 2003 áprilisában a Universal és az EMI beperelte a Hummer Winbald kockázati tőkebefektető céget, amely egy időben anyagilag támogatta a Napstert, annak társalapítóját, John Hummert, és cégvezetőtársát, Hank Barryt{4}. A keresetet itt is arra alapozták, hogy a befektető cég tudta, hogy a tartalomszolgáltató iparnak joga van meghatározni az iparág fejlődési irányát. Személyesen őket akarták felelősségre vonni azért, mert pénzeltek egy olyan céget, amelynek a terméke, mint később kiderült, törvénysértő volt. A per célja itt is meglehetősen átlátszó volt: innentől minden befektető tudni fogja, hogy ha olyan cégeket támogat, amelyeknek a termékét ezek a dinoszauruszok nem hagyták jóvá, akkor nemcsak a pénzét és piaci helyzetét kockáztatja, hanem bírósági pereket is. Ha befektetünk, akkor mostantól nem csak egy céget vásárolunk, hanem egy szép kis pert is. A környezet annyira szélsőségessé vált, hogy ma már az autógyártók is félhetnek a zeneművekkel kapcsolatba hozható technikától. A Business 2.0 egyik cikkében Rafe Needleman leír egy beszélgetést, amelyet a BMW-vel folytatott:

Megkérdeztem, hogy most, hogy az autókba szerelt számítógépek teljesítménye és tárolókapacitása végre lehetővé tenné, miért nem lehet MP3-as fájlokat lejátszani? Azt mondták, hogy a BMW németországi mérnökei az egyik új modellt felszerelték egy készülékkel, ami képes MP3-as fájlokat is lejátszani az autó beépített hangrendszerén át, de a cég piackutatási és jogi osztálya úgy gondolta, hogy az Egyesült Államokba szánt autók esetében nem lenne szerencsés az ilyen megoldásokat erőltetni. Amerikában még ma sincs beépített MP3-lejátszó az új autókban{5}...

Ez a maffia világa, tele „pénzt vagy életet” jellegű ajánlatokkal, amelyeket végső soron nem a bíróságok irányítanak, hanem azok a fenyegetések, amelyekre a törvény a szerzői jogok tulajdonosait feljogosítja. Ez egy olyan rendszer, amely nyilvánvalóan és elkerülhetetlenül megfojtja az új találmányokat. Egy új céget eleve nehéz elindítani; ha a céget folyamatosan perekkel fenyegetik, akkor csaknem lehetetlen.

A lényeg nem az, hogy a cégeknek joguk kellene, hogy legyen törvénytelen vállalkozásokba fogni, hanem az, hogy mi számít „törvénytelennek”. A törvény zavaros, és nem tudjuk, hogyan alkalmazható az új technikákra, de ha szembe menetelünk jogi hagyományainkkal, és elfogadjuk az elképesztően magas összegű büntetéseket, amelyeket a szerzői jogi törvény miatt rónak ki, a bizonytalanság helyére egy olyan valóság lép, amely sokkal inkább konzervatív, mint igazságos. Ha a törvény halálbüntetéssel sújtaná a parkolójegy-vásárlás elmulasztását, nemcsak hogy kevesebb parkolójegyet vennénk, de sokkal kevesebbet is autóznánk. Ugyanez igaz az újításokra is: ha a bizonytalanság és a korlátlan büntetés lehetősége egyfolytában gáncsolja őket, egyre inkább elhal az alkotókedv.

A szabad felhasználással kapcsolatos balliberális álláspont lényegében hasonló. Bármi is a „tényleges” törvény, a törvény hatásának valósága mindkét esetben ugyanaz: az esztelenül büntető szabályozórendszer módszeresen megfojtja az alkotókedvet és az újítási hajlamot. Néhány vállalatot és alkotót megvéd, de általában véve káros az iparra és az alkotókészségre nézve. A szabad piac és a szabad kultúra az élénk versenytől függ, ma azonban a törvény végeredményben éppen az ilyen jellegű versenyt fojtja meg. Ezért aztán egy túlszabályozott kultúra jön létre, éppen úgy, ahogy a túl sok korlátozás hatására a piac is túlszabályozottá válik.

Az általam leírt változások először is azt eredményezik, hogy a szabad kultúrát engedélyes kultúra váltja fel, ami megfojtja az újításokat. Az engedélyes kultúra „jogászkultúrát” jelent - olyan világot, amelyben csak akkor alkothatunk, ha előtte felhívjuk az ügyvédünket. Ismét hangsúlyoznám, hogy nem vagyok jogászellenes, legalábbis addig nem, amíg a megfelelő célra alkalmazzák őket. Természetesen nem vagyok a jog ellen sem, szakmánk azonban sajnos ma már nem tudja, hol a határ. A vezető jogászok elvesztették azt az érzéküket, hogy fel tudják becsülni, mekkora költségekbe verik a többi embert, a törvény rossz hatásfoka pedig szégyent hoz a szakmánkra. Miközben hiszem, hogy minden tőlünk telhetőt meg kellene tennünk annak érdekében, hogy a törvény jobb hatékonysággal működjön, legalább ennyit kellene tennünk azért is, hogy korlátozzuk a törvény kiterjesztését ott, ahol az inkább árt, mintsem használ. Az engedélyes kultúra eljárási költségei önmagukban elegendőek ahhoz, hogy az alkotások széles körét eltemessék, és ez az „eredmény” igencsak kétes értékű.

A jog bizonytalansága az újításra rakódó terhek közül csak az egyik. Egy másik teher közvetlenebbül jelentkezik: ez pedig a tartalomszolgáltató iparban érdekeltek abbéli törekvése, hogy a jogot arra használják, hogy közvetlenül szabályozzák a segítségével az internetes technikát, hogy az jobban védje az ő anyagaikat.

E reakció mozgatórugói magától értetődőek. Az Internet lehetővé teszi az információk (azaz a különböző alkotások vagy „tartalmak”) hatékony terjesztését; ez a hatékonyság az Internet felépítésének velejárója. A tartalomszolgáltató ipar szemszögéből nézve viszont ez a tulajdonság „programhiba”, mert a hatékony terjesztés azt jelenti, hogy a terjesztők nehezebben ellenőrizhetik a különféle tartalmak terjesztését. Így hát az egyik kézenfekvő válasz erre a hatékonyságra az, hogy tegyük az Internetet kevésbé hatékonnyá: ha az Internet lehetővé teszi a „kalózkodást”, el kell törnünk az Internet térdkalácsát.

Rengeteg példa van ilyen törekvésre a törvényhozásban. A tartalomszolgáltató ipar sürgetésére a Kongresszus néhány tagja olyan törvénytervezetekkel fenyegetőzött, amelyek előírnák a számítógépeknek, hogy meghatározzák, hogy az általuk elért tartalom védett-e, és megakadályozzák a védett anyagok terjesztését{6}. A Kongresszus már tanulmányokat is íratott, amelyek azt vizsgálták, hogy miként lehet megvalósítani valamilyen kötelező „adásjelző jel” használatát minden olyan eszközön, amely képes digitális videójelek átvitelére (ilyen a számítógép is), és amely adásjelző jel lehetetlenné tenné minden olyan anyag lemásolását, amelyet elláttak vele. A Kongresszus más tagjai arra tettek javaslatot, hogy a tartalomszolgáltatók szabadon használhassanak olyan technikát, amely képes megtalálni a szerzői jogok megsértőit, és használhatatlanná tenni a számítógépüket{7}.

Egyrészről ezek a megoldások ésszerűnek is tűnhetnek. Ha a kóddal van a gond, miért ne lehetne a kódot úgy módosítani, hogy szüntesse meg a problémát. Csakhogy a technikai háttér szabályozása mindig az adott korszak technikájához kapcsolódik: jelentős terhekkel és költségekkel jár, miközben valószínűleg saját maga indít el olyan fejlődést, amely elavulttá teszi.

2002 márciusában számos műszaki fejlesztőcég összefogott, élükön az Intellel, és megpróbálta elmagyarázni a Kongresszusnak, milyen károkat okozna egy ilyen törvényi szabályozás{8}. Érveik között természetesen nem szerepelt az, hogy a szerzői jogot nem kellene védeni; ehelyett inkább azzal érveltek, hogy semmilyen védelemnek nem volna szabad több kárt okoznia, mint amennyi hasznot hajt.

Van még valami ennél is szembeötlőbb, amivel ez a háború ártott a újítási kedvnek - jöjjön megint egy történet, amely a szabad piac működését ismerőknek meglehetősen ismerős lesz.

Lehet, hogy a szerzői jog tulajdon, de mint minden tulajdon, a szabályozás egyik formája is. Olyan szabályozás, amely egyeseknek árt, másoknak használ. Ha helyesen alakítják ki, akkor az alkotóknak hasznára van, az élősködőknek árt; ha rosszul, akkor a hatalomban lévők használják a versenytársaik legyőzésére.

Amint a 10. fejezetben leírtam, a szerzői jog szabályozó jellege és Jessica Litman által a Digital Copyright {9}című könyvben ismertetett lehetséges kiterjesztései ellenére történetét tekintve nem mondható rossznak. Az említett fejezetben részletesen bemutattam, hogy amikor feltűnt valamilyen új technika, a Kongresszus mindig helyreállította az egyensúlyt, hogy védje az újat a régitől. Ennek a stratégiának egyik része a kötelező vagy törvényben szabályozott engedélyek előírása, a másik (például a videómagnók esetében) a szabad felhasználás volt.

Az új technikákhoz való alkalmazkodásnak ez a mintája az Internet felemelkedésével megváltozott. Ahelyett, hogy helyreállítanák az egyensúlyt az új technikák által támasztott igények és a tartalomszolgáltatók törvény adta jogai között, mind a bíróságok, mind a Kongresszus törvényi korlátozásokat emelnek, amelyeknek az lesz a hatásuk, hogy megfojtják az újat a régi életben tartása érdekében.

A bíróságoknak ez a válasza meglehetősen egyetemes{10}, és hasonlóak azok a válaszok is, amelyekkel a Kongresszus fenyegetőzött, illetve amelyeket ténylegesen a kérdésre adott. Ezeket nem sorolnám most fel tételesen{11}, de ízelítőnek jöjjön egy - az internetes rádiózás végzetéről szóló - példa, amely jól összefoglalja a lényeget.

Amint a 4. fejezetben leírtam, amikor a rádióállomások lejátszanak egy zeneszámot, a felvételt készítő művész nem kap pénzt a „rádiós előadásért”, hacsak nem ő egyben a zeneszerző is. Így hát ha Marilyn Monroe felvette volna mondjuk a Happy Birthday egy változatát - hogy emlékezetessé tegye a Kennedy elnök előtti híres előadását a Madison Square Gardenben -, akkor amikor ezt a zeneszámot lejátszaná egy rádióállomás, a Happy Birthday jelenlegi jogtulajdonosai kapnának némi pénzt, de Marilyn Monroe nem.

Ez a Kongresszus által kialakított egyensúly nem volt ésszerűtlen. Azzal indokolták, hogy a rádióban történő lejátszásnak reklámértéke van, vagyis a felvételt készítő művész is jól jár, mert az általa előadott zeneszám lejátszásával a rádióállomás növeli annak az esélyét, hogy többen megveszik a lemezét. Tehát a művész is kap valamit, ha nem is közvetlenül. Elképzelhető persze, hogy ennek az indoklásnak több köze volt a rádióállomások hatalmához, mint a fentebb vázolt eredményhez: a rádiók lobbizása ügyesen megakadályozott minden olyan erőfeszítést, amely arra irányult, hogy a Kongresszus a felvételt készítő művészeknek is megkövetelje a térítést.

Aztán megszületett az internetes rádió. Akárcsak a normál rádióállomások, az internetes rádiók is úgy működnek, hogy adást sugároznak az adótól a hallgatóhoz. Az adás az Interneten át jut el hozzánk, nem rádióhullámok útján az éteren keresztül, így megtehetjük, hogy San Franciscóban egy budapesti állomást hallgassunk, míg a hagyományos rádió esetében a San Francisco vonzáskörzetén túl lévő adót már nemigen lenne módunk hallgatni.

Az internetes rádió elvéből következik, hogy a felhasználó gyakorlatilag korlátlan számú állomást hangolhat be a számítógépén, míg a normál módon sugárzó rádiók esetében ezt korlátozza a fogható állomások száma és a vétel tisztasága. Az internetes rádiók versenyképesebbek, mint a hagyományos rádiók, mivel több választási lehetőséget adnak a hallgatónak, és mivel elméletileg a világ bármely pontján foghatók, a kis állomások adásai is könnyen, viszonylag nagy számú hallgatóhoz juthatnak el szerte a világon. Egyes becslések szerint több mint nyolcvanmillió hallgatója van az ilyen új típusú rádióknak.

Az internetes rádió tehát azt jelenti a hagyományos rádiók számára, amit az FM rádió jelentett az AM rádióknak, sőt ez az újítás elméletben sokkal nagyobb jelentőségű, mint amilyen a frekvenciamoduláció használata volt az amplitúdómodulációhoz képest, mivel nemcsak a technika jobb, hanem a versenyt is sokkal inkább fokozza. Az FM rádió és az internetes rádió védelméért folytatott harc közvetlenül párhuzamba állítható. Howard Armstrong küzdelmét az FM rádiózás engedélyezéséért így írta le valaki:

A rövidhullámú frekvenciákon csaknem korlátlan számú FM állomást lehetett elhelyezni, megszüntetve ezzel a zsúfolt hosszúhullámon a rádiókkal szemben emelt természetellenes korlátozásokat. Ha az FM rádiót szabadon lehetett volna fejleszteni, a rádióállomások számának a műszaki korlátozások helyett csak az anyagiak és a verseny szabtak volna határt... Armstrong ezt a rádiózás területén előálló helyzetet a nyomtatás feltalálása utánihoz hasonlította, amikor az állam és az uralkodó osztály úgy próbálták ellenőrzésük alá vonni a tömegtájékoztatás ezen az új eszközét, hogy engedélyhez kötötték a használatát. Ez az önkény csak akkor ért véget, amikor a nyomdagépek szabadon vásárolhatóvá és üzemeltethetővé váltak. Az FM rádiózás ilyen értelemben ugyanolyan nagy találmány volt, mint a nyomtatás, mivel lehetővé tette, hogy a rádió lerázza a béklyóit{12}.

Az FM rádióban rejlő lehetőséget sohasem váltották valóra. Nem azért, mert Armstrong tévedett a technikával kapcsolatban, hanem azért, mert alábecsülte „az érdekek, a szokások és a törvény{13}” erejét, amely meggátolta ennek a versenyképes technikának a fejlődését.

Ugyanezt elmondhatjuk az internetes rádióval kapcsolatban is.Az internetes állomások számát sem korlátozza a technika; az egyetlen korlátozást a törvény, többek között a szerzői jogi törvény emeli, így hát először is azt kell megkérdeznünk, hogy milyen szerzői jogi szabályok érvényesek az internetes rádiókra.

A lobbizás itt fordítva jelentkezik. Az internetes rádió új iparág, míg a másik oldalon a művészek érdekeit egy nagy hatalmú szövetség, az RIAA védi. Amikor a Kongresszus 1995-ben első ízben foglalkozott az internetes rádiókkal, az RIAA sikeresen lobbizott annak érdekében, hogy az internetes rádiókra vonatkozóan más szabályt fogadjanak el, mint ami a földi sugárzású rádiókra vonatkozik. Miközben az utóbbiaknak nem kell fizetniük képzeletbeli Marilyn Monroe-nknak, amikor lejátsszák a Happy Birthday című felvételét, az internetes rádióknak igen . A törvény nemhogy nem semleges az internetes rádió irányában, hanem egyenesen jobban megterheli, mint a földi sugárzású rádiót.

A pénzügyi teher nem csekély. A Harvard Egyetem jogászprofesszora, William Fisher becslése szerint ha egy internetes rádióállomás hirdetés nélkül terjesztene népszerű zenét (átlagosan) tízezer hallgatónak, napi huszonnégy órában, a művészeknek évente összesen több mint 1 millió dollárt kellene fizetnie{14}. A hagyományos rádióállomásoknak ugyanezért nem kell fizetniük egy fillért sem.

Ráadásul a teher nem csak pénzügyi. Az eredetileg javasolt szabályok szerint az internetes rádióállomásoknak minden tranzakcióról össze kellett volna gyűjteniük a következő adatokat (amelyeket a földi sugárzású állomásoknak nem kell):

1. a szolgáltatás neve;

2. a csatorna, amelyen a programot sugározzák (az AM és FM rádiók állomásazonosítót használnak);

3. a műsor típusa (archivált/ismétlődő/élő);

4. az adás napja;

5. az adás ideje;

6. az az időzóna, ahonnan a műsort sugározzák;

7. a műsorban szereplő hangfelvétel helyének sorszáma;

8. az adás időtartama (másodpercre pontosan);

9. a hangfelvétel címe;

10. a felvétel ISRC-kódja (ISRC: nemzetközi szabványos felvételkód);

11. a lemez kiadásának éve a copyright jellel feltüntetett év szerint, gyűjteményes albumok esetében a lemez kiadásának éve és az adott szám copyright jellel feltüntetett éve is;

12. a felvételen szereplő művész;

13. a lemez címe;

14. a lemezkiadó neve;

15. a lemez UPC-kódja (UPC: egyetemes termékkód);

16. katalógusszám;

17. a szerzői jog tulajdonosának adatai;

18. a csatorna vagy a műsor zenei műfaja (az állomás stílusa);

19. a szolgáltatás vagy a műsorszolgáltató neve;

20. a csatorna vagy a műsor neve;

21. a felhasználó bejelentkezésének dátuma és időpontja (a felhasználó időzónája szerint);

22. a felhasználó kijelentkezésének dátuma és időpontja (a felhasználó időzónája szerint);

23. az az időzóna, ahol a jelet fogták (a felhasználóé);

24. egyedi felhasználóazonosító;

25. annak az országnak a neve, ahol a felhasználó fogta az adást.

A Kongresszusi Könyvtár végül felfüggesztette ezeket a jelentési követelményeket, további tanulmányozásnak vetve azokat alá, valamint megváltoztatta az eredeti díjakat is, amelyeket a díjak megszabásával megbízott bizottság állapított meg. Az internetes és a hagyományos földi sugárzású rádiók közötti alapvető különbség viszont megmaradt: az internetes rádióknak fizetniük kell egyfajta szerzői jogdíjat , míg a föld sugárzású rádióknak nem.

Miért? Mi indokolja ezt a különbséget? Létezik olyan gazdasági hatástanulmány az internetes rádiókkal kapcsolatban, ami igazolná ezeket a különbségeket? Vagy így akarták védeni a művészeket a kalózoktól?

Egy ritka őszinte pillanatában az RIAA egyik szakértője bevallotta azt, amit már akkor is mindenki tudott. Alex Alben, a Real Networks arculatáért felelős alelnöke így emlékszik vissza:

Az RIAA, amely a lemezkiadókat képviselte, mutatott valami papírt arról, hogy szerintük mennyit lenne hajlandó egy készséges vásárló egy készséges eladónak fizetni, és az sokkal magasabb összeg volt, tízszerese annak, amit a rádióállomások fizetnek ugyanannyi időre ugyanannak a számnak a lejátszásáért. Ekkor az internetes műsorszolgáltatókat képviselő ügyvédek megkérdezték az RIAA-t...: „Honnan vették ezeket a rendkívülien magas összegeket? Miért kell többet fizetni, mint egy hagyományos rádiónak? Több százezer internetes műsorszolgáltató van, amely hajlandó fizetni - ez alapján kellene megállapítani a piaci árat, ám ha Önök ilyen magas díjakat szabnak meg, kirekesztik a kis internetes műsorszolgáltatókat az üzletből...”

Erre az RIAA szakértői ezt válaszolták: „Ami azt illeti, mi nem igazán úgy képzeljük el ezt, mint egy több ezer internetes műsorszolgáltatót magába foglaló iparágat. Mi úgy gondoljuk, hogy lenne mondjuk öt-hét nagy szolgáltató, amelyek képesek kifizetni a magas díjakat, és így egy stabil, jól átlátható piac alakul ki.” (Kiemelés tőlem.)

Tehát a cél az, hogy a törvény segítségével megszüntessük a versenyt, amelyet ez az új technika valószínűleg óriási mértékben növelne, és amely robbanást idézne elő az elérhető művek mennyiségében és változatosságában, hogy ne okozzon semmilyen fájdalmat az őskövületeknek. Nincs senki, sem a jobb-, sem a baloldalon, akinek a törvény ilyen célokra való felhasználását támogatnia kellene, gyakorlatilag mégsem tesz senki semmit, hogy megakadályozza ezt.

A polgárok bűnbe vitele

A túlszabályozás megfojtja az alkotó- és újítási kedvet, lehetőséget ad az őskövületeknek arra, hogy nemet mondjanak a jövőre, és elpazarolja a demokratikus művészet rendkívüli lehetőségét, amelyet a digitális technika szült.

Ezeken a fontos károkon kívül van még egy, amely őseink számára fontos volt, de mára, úgy látszik, elfelejtettük: a túlszabályozás lezülleszti az állampolgárok erkölcseit, és gyengíti a törvény erejét.

A most viselt háború tilalmi háború. Mint minden ilyen, ez is nagyszámú polgár viselkedése ellen folyik. A New York Times cikke szerint 2002 májusáig 43 millió amerikai töltött már le zenét az Internetről{15}, az RIAA szerint pedig ennek a 43 millió amerikainak jogsértő a viselkedése, ami azt jelenti, hogy a a törvényeink értelmében az amerikaiak 20 százaléka bűnözőnek minősül. Mivel az RIAA nemcsak a világ Napstereit és Kazaa-it pereli be, hanem a keresőprogramokat készítő egyetemistákat is, és egyre gyakrabban az Internetről különféle tartalmakat letöltő átlagfelhasználókat is, a fájlcserére alkalmas technika abba az irányba fog továbbfejlődni, hogy védje és elrejtse a törvénytelen felhasználást. Ez olyan fegyverkezési verseny, vagy ha tetszik, polgárháború, ahol az egyik oldal szélsőségei még szélsőségesebb választ váltanak ki a másik oldalból.

A tartalomszolgáltató ipar taktikája az amerikai jogrendszer hibáit használja ki. Amikor az RIAA perbe fogta Jesse Jordant, tudta, hogy Jordanban nem alperest, hanem jó bűnbakot talált. Annak hatására, hogy azzal fenyegették, hogy vagy a világ minden pénzét ki kell fizetnie kártérítésként (15 000 000 dollárt, azaz nagyjából 3 milliárd forintot), vagy a világ csaknem minden pénzét azért, hogy védekezzen ez ellen (250 000 dollárt, azaz mintegy 50 millió forintot ügyvédi költségekre), Jordan azt választotta, hogy odaadja az összes pénzt, amije csak van (12 000 dollárt, azaz körülbelül 2,5 millió forintot), hogy elkerülje a pereskedést. Az RIAA ugyanezzel a módszerrel küzd az egyéni felhasználók által indított perekben is. 2003 szeptemberében az RIAA 261 magánszemélyt perelt be, köztük egy tizenkét éves, bérlakásban élő kislányt és egy hetvenéves öregembert is, akinek fogalma sem volt arról, mi is az a fájlcsere{16}. A bűnbakok saját bőrükön tapasztalhatták, hogy ezekben a perekben mindig többe kerül védekezni, mint egyszerűen kiegyezni az RIAA-val. (A tizenkét éves kislánynak például, akárcsak Jesse Jordannek, ki kellett fizetni az összes megtakarított pénzét, 2000 dollárt az ügy elrendezése érdekében.) A jogvédelmet tekintve törvényeink rettenetesek és szégyellnivalók. Jogrendszerünk jelenlegi állapotának következménye az, hogy a hatalmasok arra használhatják a törvényt, hogy hatályon kívül helyezzenek minden olyan jogot, amely ütközik az érdekeikkel.

A tilalmi háborúk megszokottak Amerikában, ez a mostani valahogy mégis szélsőségesebb, mint bármelyik korábbi. Szesztilalommal kísérleteztünk, amikor a fejenkénti alkoholfogyasztás mintegy 5,5 liter volt évente. Az alkohol elleni háború hatására a szeszfogyasztás kezdetben a tilalmi időszak előttinek a 30 százalékára csökkent, de a tilalom végére a fogyasztás ismét a korábbi szint 70 százalékára rúgott. Az amerikaiak nagyjából ugyanannyit ittak, csak közben sokan bűnözővé váltak közülük{17}. Elindítottunk egy kábítószer-ellenes háborút azzal a céllal, hogy csökkenjen a szabályozott narkotikumok fogyasztása, amelyeket most az amerikaiak 7 százaléka (16 millió ember) használ{18}. Ez már visszaesés ahhoz a (hogy úgy mondjam) szárnyaláshoz képest, amely 1979-ben érte el a csúcspontját, és a népesség 14 százalékát érintette. Az autós közlekedést is olyan mértékben szabályozzuk, hogy az amerikaiak jelentős többsége nap mint nap törvénysértést követ el. Az adórendszerünk olyan bonyolult, hogy a készpénzzel dolgozó cégek többsége rendszeresen csal{19}. Azzal büszkélkedünk, hogy „szabad társadalomban” élünk, de a hétköznapi viselkedés elemeinek végtelen sorát szabályozzuk a társadalmunkban. Ennek eredményeképpen az amerikaiak túlnyomó többsége rendszeresen megsért legalább egy-két törvényt.

A dolgok ilyetén állása nincs minden következmény nélkül. Ez különösen szemet szúr egy olyan tanárnak, mint én, akinek az a munkája, hogy jogászhallgatókat oktasson az „erkölcs” fontosságára. Mint kollégám, Charlie Nesson mondta egy előadásán a Stanford Egyetemen: minden jogi egyetemen több ezer olyan hallgató tanul, aki már töltött le nem jogtiszta zenét, fogyasztott törvényellenesen alkoholt olykor kábítószert, vállalt illegálisan munkát, amely után nem fizetett adót, és vezetett törvényellenesen autót. Ezek olyan srácok, akik számára egyre inkább a törvénytelen viselkedés az elfogadott, tőlünk, jogászprofesszoroktól pedig azt várják, hogy megtanítsuk őket erkölcsösen viselkedni: hogyan mondjanak nemet, ha valaki meg akarja őket vesztegetni, hogyan tartsák az ügyfelek pénzét elkülönítve, vagy hogy kérésre hozzanak nyilvánosságra akár egy olyan dokumentumot, ami véget vethet az általuk vitt ügynek. Amerikaiak generációi - az ország egyes részein jobban, más részein kevésbé, de a mai Amerikában mindenütt - képtelenek egyszerre normálisan és törvényesen élni az életüket, mivel a „normálisan” magában hordozza a törvények kisebb-nagyobb mértékű áthágását.

Erre az általános törvénysértő viselkedésre a válasz vagy az lehet, hogy szigorúbban próbálnak érvényt szerezni a törvényeknek, vagy az, hogy megváltoztatják a törvényt. A társadalomnak azt kell megtanulnia, hogyan dönthet ebben a kérdésben ésszerűbben. Az, hogy egy törvénynek van-e értelme, legalább részben attól függ, hogy a törvény közvetlen és járulékos hátrányai együtt felülmúlják-e a törvény által nyert előnyöket. Ha a közvetlen és járulékos hátrányok együttesen meghaladják az előnyöket, akkor a törvényt meg kell változtatni. Ezen kívül, ha a hatályos rendszer jóval előnytelenebb, mint egy lehetséges másik, akkor jó okunk van arra, hogy megfontoljuk a váltást.

Az álláspontom nem arra az ostoba érvre épül, miszerint ha az emberek rendszeresen megsértenek egy törvényt, akkor az rossz, és el kell törölnünk. Nyilvánvalóan nagymértékben javulna a gyilkossági statisztika, ha szerdán és pénteken engedélyeznénk az emberölést, de nem lenne ésszerű, mivel az emberölés a hét minden napján elítélendő. A társadalomnak igaza van, hogy az emberölést mindig és mindenhol üldözi.

Ehelyett az álláspontom olyasvalami, ami a demokráciáknak mindig is sajátja volt, de mostanában elfelejtettük. A törvény hatékonysága attól függ, hogy mennyire tartják be az emberek a törvényt. Minél gyakrabban észlelik az állampolgárok egy törvény megsértését, annál kevésbé tisztelik azt. A legtöbb esetben természetesen a törvény maga a fontos, nem a törvény tisztelete. Az nem érdekel senkit, hogy az erőszaktevők tisztelik-e a törvényt vagy sem, mindenki el szeretné őket fogni és rács mögött tudni. Az viszont érdekel - engem legalábbis -, hogy a diákjaim tisztelik-e a törvényt, és az is, ha a törvény szélsőséges előírásai miatt egyre kevésbé teszik. Húszmillió amerikai nőtt fel, mióta az Internet új értelmet adott a „megosztásnak”. Képesnek kell lennünk ezt a húszmillió amerikait „állampolgárnak” és nem „gonosztevőnek” nevezni.

Amikor legalább negyvenhárommillió polgár tölt le különböző tartalmakat az Internetről, amelyeket aztán különféle eszközökkel, a jogtulajdonosok által jóvá nem hagyott módon kombinálnak, az első kérdés, amit fel kell tennünk, nem az, hogy miként lehetne erről értesíteni az FBI-t. Az első kérdésnek annak kellene lennie, hogy vajon tényleg szükség van-e erre a konkrét tilalomra annak érdekében, hogy elérjük azt, ami a szerzői jogi törvény célja. Nem lehet-e más módon, negyvenhárommillió amerikai gonosztevőnek minősítése nélkül biztosítani, hogy a művészek megkapják a pénzüket? Ha igen, akkor van-e értelme Amerikát a bűnözők országává tenni?

Ezt az elvont kérdést megpróbálom megvilágítani egy példával. Mindannyiunknak vannak CD-lemezei, sokunknak még hagyományos hanglemezei is. Ezeken a műanyagdarabokon olyan zene találhható így vagy úgy kódolva, amelyet bizonyos értelemben megvásároltunk. A törvény védi abbéli jogunkat, hogy ezeket a műanyagdarabokat megvegyük vagy eladjuk: nem sérti a szerzői jogot, ha eladom az összes komolyzenei lemezemet egy használtlemezboltnak, és jazzlemezeket veszek helyettük. A lemezeknek ez a fajta használata engedélyezett.

Az MP3-őrület azonban megmutatta, hogy a hagyományos lemezeknek van még egy felhasználási módja, amely tulajdonképpen szabad. Mivel ezeket a lemezeket még másolásvédelem nélkül készítették, „szabadon” lemásolhatom vagy „digitalizálhatom” őket a lemezről a számítógépem merevlemezére. Az Apple Corporation egészen odáig ment, hogy azt sugallta, hogy ez a „szabadság” jog: egy hirdetéssorozatban az Apple támogatta a digitális technikák Disney-féle alkotásra való alkalmasságát.

A hanglemezek ilyen fajta „felhasználása” mindenképpen értékes. Otthon nagy munkába kezdtem: úgy döntöttem, hogy felviszem a számítógépre saját és feleségem összes CD-jét, és egyetlen archívumban fogom tárolni mindet. Ezután az Apple iTunes nevű készülékével vagy az Andromeda nevű csodaprogrammal különböző lejátszási listákat készíthetek a zenékből: Bach, Barokk zene, Szerelmes dalok, Egyéb jelentős szerelmes dalok - a lehetőségek száma végtelen. A válogatások összeállítási költségének csökkentésével ezek a technikák önmagukban is értékes alkotásokat segítenek létrehozni.

Ezt a felhasználási módot a védelem nélküli adathordozók teszik lehetővé - legyenek azok akár CD-k, akár hagyományos hanglemezek -, de ezek lehetőséget adnak a fájlcserére is. A fájlcsere fenyegeti az alkotóknak azt a jogát (legalábbis ezt gondolja a tartalomszolgáltató ipar), hogy megfelelő juttatást kapjanak az alkotásaikért. Emiatt sokan kezdenek kísérletezni olyan technikákkal, amelyek felszámolják a védelem nélküli adathordozókat. Ezek a technikák megakadályoznák például, hogy a zenéket a CD-kről a számítógép merevlemezére lehessen másolni, vagy lehetővé tennék a kémprogramok számára, hogy azonosítsák a számítógépeken lévő, CD-kről lemásolt tartalmakat.

Ha ezek a technikák elterjednek, akkor meglehetősen nehéz lesz nagy archívumokat készíteni a saját zenéinkből. Ekkor majd hackerek társaságát kell keresnünk, és be kell szereznünk azt a technikát, amelyik kikapcsolja a védelmet. Az ilyesmivel való kereskedés törvénytelen, de ez valószínűleg nem igazán fog érdekelni minket. Az emberek jelentős többségét azonban a védelmi megoldások végeredményben meg fogják akadályozni abban, hogy archiválják a CD-iket, vagyis a technika visszakényszerít bennünket egy olyan világba, ahol a zenét vagy műanyag lemezekről hallgatjuk, vagy egy bonyolult „digitális jogkezelő” rendszer részévé válunk.

Ha csak úgy lehetne biztosítani, hogy a művészek pénzt kapjanak az alkotásukért, hogy megszüntetik a zeneművek szabad áthelyezésének lehetőségét, akkor indokolt lenne az ezt megakadályozó technikák léte. De mi van akkor, ha a tartalom zárolása nélkül is van mód rá, hogy a művészek megkapják a pénzüket? Más szavakkal, mi a helyzet akkor, ha egy másik rendszer képes lenne úgy gondoskodni a művészeknek járó ellenszolgáltatásról, hogy közben megtartja az alkotások könnyű és szabad áthelyezhetőségét is?

Most nem az a célom, hogy bebizonyítsam, hogy létezik ilyen rendszer. Egy megoldást bemutatok majd a könyv utolsó fejezetében, de most csak a kérdés viszonylag egyértelmű oldalával szeretnék foglalkozni: ha egy másik rendszerrel el lehet érni ugyanazokat a törvényes célokat, amelyeket a jelenlegi szerzői jogi rendszerrel, de ez a másik rendszer nagyobb szabadságot hagy a fogyasztóknak és az alkotóknak, akkor nagyon jó okunk lenne ezt a másik megoldást - nevezetesen a szabadságot - választanunk. Más szavakkal, ekkor nem a tulajdon és a kalózkodás között kellene választani, hanem különböző tulajdonjogi rendszerek és az azok által engedélyezett szabadság között.

Hiszem, hogy van mód arra, hogy a művészek úgy kapják meg a pénzüket, hogy ne kelljen közben negyvenhárommillió amerikait bűnözőnek minősítenünk, igaz, ez a másik megoldás az alkotások létrehozásának és terjesztésének piacát kétségkívül felforgatná. Az a néhány meghatározó cég, amely ma a kultúra terjesztését túlnyomó részben a kezében tartja, nem gyakorolhatna többé ilyen hatalmas mérvű felügyeletet, sőt valószínűbb, hogy elveszítenék meghatározó szerepüket.

A gond az, hogy ezek a cégek már hatalmuk alá vonták a Kongresszust, és ők szabják meg a törvényt, hogy megvédjék magukat a verseny ezen új formája ellen. Nekik aközött kell választaniuk, hogy bűnözőnek bélyegezzenek-e negyvenhárommillió amerikait, vagy életben maradjanak.

Az ő döntésük tehát érthető, a miénk,- akik demokráciában élünk - , azonban nem. Jack Valenti rokonszenves, de annyira azért nem, hogy érte feladjunk egy olyan mélyen gyökerező és fontos hagyományt, mint amilyen a szabad kultúra.

Az erkölcsi romlásnak van egy olyan vonatkozása is, amely különösen a polgári szabadságjogok szempontjából fontos, és közvetlenül következik minden tilalmi háborúból. Amint az Electronic Frontier Foundation ügyvédje, Fred von Lohmann írja: van egy „járulékos kár”, amely „mindig előáll, amikor a lakosság jelentős részét bűnözővé teszik”, ez pedig nem más, mint a polgári szabadságjogok általános sérülése.

„Ha úgy kezelünk valakit — magyarázza von Lohmann —, mint vélelmezett törvénysértőt,

akkor annak hirtelen számos alapvető joga elpárolog, részben vagy egészben... Ha megsértette a szerzői jogot, hogyan remélhetné személyiségi jogainak bármiféle védelmét? Hogyan remélhetné, hogy nem foglalhatják le a számítógépét? Hogyan remélhetné, hogy továbbra is lehet internetelérése?... Hozzáállásunk azonnal megváltozik, amint olyasvalakiről van szó, akit bűnözőnek vélünk. A fájlcsere elleni kampány eredménye, hogy az amerikai internet-felhasználók jelentős része „bűnözővé” változott.”

Annak, hogy az amerikai közembereket bűnözőkké minősítették át, az a következménye, hogy - mivel megfelelő eljárásnak tekintik - a többség által adottnak vélt személyiségi jogokat végeredményben megnyirbálják.

Az internet-felhasználók 2003-ban ébredhettek rá erre, amikor az RIAA lépéseket tett, hogy az internetszolgáltatókat arra kényszerítse, hogy adják ki azon felhasználók nevét, akikről az RIAA azt feltételezi, hogy megsértik a szerzői jogi törvényt. A Verizon szembeszállt a követeléssel, és vesztett. Elég egyetlen kérelmet benyújtani egy bírónak, és anélkül, hogy az ügyfelet erről egyáltalán értesítenék, kiadják a felhasználó személyazonosságát.

Az RIAA ezután kiterjesztette a kampányát, és általános támadást indított, bejelentve, hogy bepereli azokat a magánfelhasználókat is, akikről azt gondolja, hogy jogvédett zeneszámokat töltenek le fájlcserélő rendszerek segítségével. Mint láttuk, ezek a perek csillagászati károkat okozhatnak: ha a család számítógépét egyetlen CD-nyi zene letöltésére használjuk, akkor a családot 2 millió dollár (400 millió Ft) anyagi kártérítés megfizetésére is kötelezhetik. Ez nem tartotta vissza az RIAA-t attól, hogy számos ilyen családot bepereljen, ahogy tették azt Jesse Jordan esetében is{20}.

Még ez is elhanyagolhatónak tűnik ahhoz a kémkedéshez képest, amelybe az RIAA fogott. A múlt nyáron a CNN beszámolt arról, hogy milyen stratégiát fogadott el az RIAA a Napster-felhasználók kinyomozására{21}: egy kifinomult ujjlenyomat-készítő algoritmus segítségével az RIAA elkészítette a Napster katalógusában lévő összes dal ujjlenyomatát. Egy innen letöltött MP3-as zeneszám minden példányának ugyanaz lesz az „ujjlenyomata”.

Most képzeljük el az alábbi nem is túl valószínűtlen történetet: a lányunk ajándékba kap egy CD-t a barátjától - egy olyan zenei válogatást, amilyeneket gyerekkorunkban mi is készítettünk kazettára. Nem tudjuk, ahogy a lányunk sem, hogy honnan származnak ezek a dalok. Később azonban a lány felmásolja őket a számítógépére, majd elviszi a gépet a főiskolára, és csatlakozik az iskola számítógépes hálózatára. Ha az iskolai hálózat „együttműködik” a RIAA kémrendszerével, és a lányunk nem védte megfelelően az anyagait a hálózatról érkezőktől (mi tudjuk, hogyan kell ezt megtenni?), akkor az RIAA képes lesz a lányunkat mint „bűnözőt” azonosítani, és azok szerint a szabályok szerint, amelyeket az egyetemek kezdenek alkalmazni, a lányunk elvesztheti a jogát az egyetemi számítógép-hálózat használatára{22}, sőt bizonyos esetekben ki is csaphatják az egyetemről.

Ahhoz természetesen joga van, hogy megvédje magát. Bérelhetünk neki egy ügyvédet (ha szerencsések vagyunk, kapunk már 300 dolláros - 60 000 Ft - óradíjért), és a lányunk felhozhatja mentségül azt, hogy semmit sem tudott arról, hogy honnan valók a dalok, illetve hogy a Napsterről származnak. Az egyetem még hihet is neki - de megeshet az is, hogy nem hisz, és a „zugárut” eleve a bűn bizonyítékaként kezeli. Ahogy már annyi főiskolai hallgató megtanulta, az ártatlanság vélelme a tilalmi háborúk közepette eltűnik, és ez a háború sem különbözik a többitől.

Ismét von Lohmannt idézném:

Amikor arról beszélünk, hogy negyven- vagy hatvanmillió amerikai lényegében megsérti a szerzői jogokat, olyan helyzetet hozunk létre, amelyben ezeknek az embereknek a szabadságjogai általában véve nagy veszélyben vannak. Nem hiszem, hogy lenne bármilyen más helyzet, amikor véletlenszerűen kiválaszthatunk egy embert az utcán, és biztosak lehetünk abban, hogy elkövetett valami törvénybe ütközőt, amiért rá lehet húzni a vizes lepedőt, mint potenciális bűnelkövetőre vagy mint egy több százmillió dolláros polgári kártérítési per alperesére. Persze mindenki hajt néha gyorsabban a megengedettnél, de a gyorshajtás nem olyasmi, ami miatt mindennapos lenne, hogy megfosztanak a jogainktól. Néhányan használnak kábítószereket - azt hiszem, talán ez a legközelebbi párhuzam -, de sokan felhívták már rá a figyelmet, hogy a kábítószerek elleni háború is meggyengítette az összes polgári szabadságjogunkat, mivel bűnözőként kezel nagyon sok amerikait. A fájlcsere azonban nagyságrendekkel több amerikait érint, mint a kábítószer-használat... Ha negyven-hatvanmillió amerikai bűnöző, akkor elindultunk egy meredek lejtőn afelé, hogy mind a negyven-hatvanmilliónyian elveszítsék polgári szabadságjogaik jó részét.

Ha a törvény negyven-hatvanmillió amerikait „bűnözőnek” tekint, pedig a célját - a szerzők jogainak biztosítását - anélkül is el tudná érni, hogy „bűnözőnek” tekintse ezeket a milliókat, akkor ki is a gonosztevő? Az amerikaiak vagy a törvény? Mi az amerikai megoldás: a saját népünk ellen vívott szüntelen háború, vagy a demokrácia útján összehangolt erőfeszítés a törvények megváltoztatására?