Felvételkészítők

A Wikipediából, a szabad enciklopédiából.

 << Vissza a Tartalomjegyzékhez

Jon Else filmrendező, akit jobbára a dokumentumfilmjeiről ismernek, melyek terjesztésében is sikeresnek bizonyult. Emellett tanít, és én, aki szintén tanár vagyok, irigylem azt a lojalitást és csodálatot, amelyet a diákjai éreznek iránta. (Véletlenül találkoztam két diákjával egy fogadáson. Szinte istennek tekintették.)

Else egyik dokumentumfilmjében én is szerepeltem. Az egyik forgatási szünetben mesélt nekem a filmkészítés szabadságáról a mai Amerikában.

1990-ben Else Wagner Gyűrű-tetralógiájáról készített dokumentumfilmet, melynek középpontjában a San Franciscó-i Opera díszletesei álltak. A díszletesek az opera világának különösen színes alakjai. Az előadások közben a színpad alatt a számukra kialakított helyen vagy a zsinórpadláson pihennek. Életük tökéletes ellentéte a színpadon zajló drámának.

Az előadások közben Else lefilmezett néhány díszletmunkást, miközben sakkoztak. A szoba egyik sarkában volt egy tévékészülék. A tévében, miközben a díszletesek sakkoztak, a társulat pedig Wagnert játszott, A Simpson család ment. Else-nek a rajzfilm segített megragadni a színpad mögötti élet különleges hangulatát.

Évekkel később, amikor végre összejött annyi pénze, hogy befejezze a filmet, Else megpróbálta megszerezni ennek a pár másodpercnyi Simpson család -részletnek a jogait. Ugyanis - természetesen - ezt a pár másodpercet is védi a szerzői jog, és a védett anyagok felhasználásához a jogtulajdonos engedélyére van szükség, kivéve a „szabad felhasználás” eseteit, vagy ha valamilyen egyéb mentesség alkalmazható.

Else felhívta A Simpson család készítőjének, Matt Groeningnek az irodáját, hogy megkérje a szükséges engedélyt. Groening engedélyezte a filmrészlet felhasználását. A filmbe egy négy és fél másodperces részlet került be, amely a szoba sarkában lévő kisképernyős televízión futott. Ugyan kinek lehetne emiatt bármi gondja? Groening örült, hogy a részlet szerepel a filmben, de szólt Else-nek, hogy keresse meg a filmet gyártó Gracie Films céget is.

A Gracie Films is beleegyezését adta, de akárcsak Groening, ők is gondosan akartak eljárni. Így hát elküldték Else-t a Foxhoz, a Gracie anyacégéhez. Else felhívta hát a Foxot is, és beszélt nekik a filmben a szoba egyik sarkában lévő tévén látható filmrészletről. Matt Groening már megadta az engedélyt, mondta Else, és csak az engedély megerősítését szeretné kérni a Foxtól.

Ezt követően, mesélte Else, „két dolog történt. Először is kiderült,... hogy Matt Groening nem tulajdonosa a saját alkotásának - vagy legalábbis hogy [a Foxnál] egyesek ezt hiszik.” A másik, hogy a Fox „tízezer dollárt kért tőlünk engedélyezési díjként A Simpson család véletlenül a felvételre került négy és fél másodperces részletéért, amely csak a kép egyik sarkában látszott”.

Else biztos volt abban, hogy ez csak félreértés lehet. Addig kilincselt, amíg be nem jutott Rebecca Herrerához, akiről azt gondolta, hogy ő az engedélyezésért felelős alelnök. „Itt valami félreértés lehet... - magyarázta - Azt szeretnénk kérni, hogy az oktatási célú díjszabást alkalmazzák.” Ez az oktatási célú díjszabás - közölte Herrera Else-szel. Egy nappal később Else újra felhívta az alelnököt, hogy erősítse meg, amit mondott.

„ Biztos akartam lenni abban, hogy nem értettem félre semmit” - mondta nekem. -„Nincs semmilyen félreértés” - nyugtatta meg az alelnök. 10 000 dollárt kellett volna fizetni azért, hogy A Simpson család egy rövid részlete szerepelhessen egy olyan dokumentumfilm pár képkockájának sarkában, amely Wagner Gyűrű-tetralógiájáról szólt. Ezek után egy meglepő fordulattal Herrera így szólt Else-hez: „Ha pedig rám hivatkozik, átadom az ügyet az ügyvédeinknek.” Később Herrera egyik helyettese azt mondta Else-nek: „Tesznek ők az egész ügyre, csak pénzt akarnak.”

Else-nek nem volt annyi pénze, hogy megvegye a San Franciscó-i Opera díszletespihenőjének tévéjén látható filmrészlet lejátszási jogát. Nem mutathatta be a valóságot, mert ez nem fért bele egy dokumentumfilm-rendező költségvetésébe. Közvetlenül a film bemutatása előtt Else digitális eljárással kicserélte a rajzfilmrészletet egy olyan film - a The Day After Trinity (A Szentháromság utáni nap) - egyik részletére, amelyet tíz évvel korábban készített.

Az nem kétséges, hogy A Simpson család szerzői joga valakinek a birtokában van - legyen az Matt Groening vagy a Fox -, és az az ő tulajdonuk. Így ha fel szeretnénk használni ezt a védett anyagot, egyes esetekben engedélyt kell kérnünk a jogtulajdonostól. Ha az a mód, ahogyan Else fel szerette volna használni A Simpson család -ot, a törvény által korlátozott felhasználási módok közé tartozik, akkor a jogtulajdonostól engedélyt kellett kérnie, mielőtt felhasználhatta volna a művet, és egy szabad piacon a szerzői jog tulajdonosa szabja meg minden olyan felhasználás árát, amely a törvény szerint az ő felügyelete alá tartozik.

A Simpson család nyilvános előadása például ilyen felhasználás: ha kiválogatjuk kedvenc epizódjainkat, kibérelünk egy mozit, és pénzt szedünk a jegyekért, hogy a nézők megnézhessék „A kedvenc részeim A Simpson családból ” című előadást, akkor erre engedélyt kell kérnünk a szerzői jog tulajdonosától, és ő (nézetem szerint jogosan) annyit kérhet ezért, amennyit akar - legyen az 10 dollár vagy 1 millió. Ehhez a törvény szerint joga van.

A jogászoknak azonban Jon Else és a Fox esetéről azonnal a „szabad felhasználás” elve jut az eszükbe{1}. Az a mód, ahogy Else felhasználta A Simpson család egy véletlenül felvett, mindössze négy és fél másodperces részletét, egyértelműen szabad felhasználásnak számít, amihez viszont senkitől nem kell engedélyt kérni.

Megkérdeztem hát Else-t, miért nem épített a „szabad felhasználásra”. Ezt válaszolta:

A Simpson családdal kapcsolatos kudarc nagyon tanulságos volt számomra. Megtanultam, mekkora szakadék van aközött, amit az ügyvédek elvont értelemben jelentéktelennek tartanak, és aközött, ami a gyakorlatban életbevágóan fontos számunkra, akik dokumentumfilmeket próbálunk készíteni, és azt valamilyen tévécsatornán leadni. Soha nem volt kétségem afelől, hogy ez jogi értelemben „egyértelműen szabad felhasználás”, de erre nem támaszkodhattam, mégpedig a következők miatt:

1. Mielőtt a filmünket bármelyik tévécsatorna sugározná, a hálózat megköveteli, hogy kössünk a hibákra és mulasztásokra vonatkozó biztosítást. A tévétársaságok részletes „látványelemlistát” kérnek, amely felsorolja a filmben látható összes átvett filmrészlet forrását, illetve hogy azokhoz milyen engedélyek szükségesek. A „szabad felhasználást” igen szűken értelmezik, így ha erre hivatkozunk, azzal kockáztatjuk a kérvényezési eljárás sikerességét.

2. Talán már Matt Groeninget sem kellett volna megkérdezni, de tudtam (legalábbis hallomásból), hogy a Fox nyilvántartja és már többször le is állította A Simpson család engedély nélküli felhasználását, ahogy George Lucas is rengeteget pereskedett a Csillagok háborúja részleteinek felhasználásával kapcsolatban. Így hát úgy döntöttem, hogy a betartom a törvényes utat, remélve, hogy ingyen vagy olcsón kapok engedélyt A Simpson család egy négy másodperces részletének felhasználására. Mint dokumentumfilm-készítő, aki végkimerülésig dolgozik szinte fillérekből, semmiképpen nem akartam jogi vitát kockáztatni, még akkor sem, ha az jelentéktelen, és elvek védelméről szól.

3. Az igazat megvallva beszéltem a Stanfordi Egyetem jogi karának egyik ügyvédjével, aki megerősítette, hogy ez szabad felhasználásnak minősül, de azt is, hogy a Fox „jogi útra tereli majd az ügyet, és addig hajtja, amíg bele nem pusztulok”, függetlenül attól, hogy mennyire jogos a kérésem. Világossá tette számomra, hogy itt csak az fog számítani, hogy kinek van nagyobb jogi osztálya és mélyebb zsebe.

4. A szabad felhasználás kérdése általában egy-egy munka végén merül fel, amikor már szorít bennünket a határidő, és elfogyott a pénzünk is.

Elméletben a szabad felhasználás azt jelenti, hogy nincs szükség engedélyre. Az elv a szabad kultúrát támogatja, és elszigeteli azt az engedélyes kultúrától, de a gyakorlatban a szabad felhasználás egészen másképp működik. A törvény által meghúzott homályos határokat igen könnyű átlépni, ami azt jelenti, hogy a valóságban az alkotók nagy része nemigen kap esélyt a szabad felhasználásra. A törvény célja helyes, de a gyakorlatban nem működik.

Ez a gyakorlat jól mutatja, hogy milyen messzire került a törvény a XVIII. századi gyökereitől. A törvény azért született, hogy megvédje a könyvkiadók hasznát a kalózok általi tisztességtelen versenytől, de olyan fegyverré vált, amely minden használatot megakadályoz, legyen az akár átalakító jellegű, akár nem.