Eldred II.

A Wikipediából, a szabad enciklopédiából.

 << Vissza a Tartalomjegyzékhez

Amikor az Eldred -ügyben döntés született, a sors úgy hozta, hogy éppen úton voltam Washingtonba. (Aznap, amikor az Eldred -ügy perújrafelvételi kérelmét elutasították - ami azt jelentette, hogy az ügynek végérvényesen vége -, úgy alakult, hogy éppen a Disney Worldben tartottam beszédet technikai szakembereknek.) Ez egy kivételesen hosszú repülőút volt az általam legkevésbé kedvelt városba. A Dulles repülőtérről a városba vezető úton lévő dugó miatt nem tudtunk haladni, ezért kinyitottam a számítógépemet, és írtam egy cikket a „vélemény” rovatba.

Önkritikát gyakoroltam. Az egész repülőúton San Franciscóból Washingtonba Don Ayer tanácsa járt a fejemben: meg kell értetni a bírókkal, hogy miért fontos ez az ügy. Illetve Kennedy bíró szavai: „...mindezen évek során a jog hátráltatta a tudomány és műszaki tudományok fejlődését. Én nem látok erre semmilyen tapasztalati bizonyítékot.” Miután az alkotmányra alapozott érvek kudarcot vallottak, végül a politikai érvekhez fordultam.

A cikket a New York Times hozta le. Egy egyszerű megoldást javasoltam benne: követeljük meg, hogy ötven évvel a kiadás után a szerzői jog tulajdonosa jegyeztesse be a művet, és ezért fizessen is valamennyit. Ha megfizeti a díjat, kapja meg a teljes időtartamra szóló védelmet - ha nem, a mű váljon közkinccsé.

Ezt úgy neveztem, hogy Eldred-törvény, de csak hogy adjak neki valamilyen nevet. Eric Eldred volt olyan kedves, és megengedte, hogy a nevét még egyszer felhasználjuk, de már az elején jelezte, hogy a törvényt úgysem fogadják el, amíg nem adunk neki másik nevet.

Két név is lehetséges: „Public Domain Enhancement Act” (Közkincset erősítő törvény) vagy „Copyright Term Deregulation Act” (A szerzői jogi védelem időtartamát korlátozó törvény), kinek melyik tetszik jobban. Bármelyiket választjuk is, a lényeg világos és kézenfekvő: szüntessük meg a szerzői jogot ott, ahol semmi mást nem csinál, csak akadályozza az ismeretekhez való hozzáférést. Amelyik mű legalább 1 dollár anyagi hasznot hoz, arra maradjon érvényben a szerzői jog addig, amíg a Kongresszus megengedi. Az összes többi alkotás viszont hadd váljon közkinccsé.

Az ötlet meglehetősen erős visszhangot váltott ki. Steve Forbes cikkben állt ki mellette, és rengeteg támogató elektronikus és hagyományos levelet kaptam. Ha a kérdést arra hegyezzük ki, milyen veszélybe kerül az alkotókészség, az emberek azonnal látják, hogy a jelenlegi szerzői jogi rendszer értelmetlen. Egy jó republikánus azt mondaná, hogy ezen a területen a kormányzati szabályozás az újító kedv és az alkotókészség útjában áll, egy jó demokrata pedig azt, hogy a kormány ok nélkül akadályozza az ismeretekhez való hozzáférést. Ebben a kérdésben tehát nincs igazán különbség a demokraták és a republikánusok között. Mindenki felismeri, mekkora károkat okoz a jelenlegi ostoba rendszer.

Sokan felismerték a bejegyeztetés megkövetelésének nyilvánvaló előnyét is. Azoknak ugyanis, akik engedélyt szeretnének kérni egy alkotás felhasználására, az egyik legnagyobb gondot az jelenti a jelenlegi rendszerben, hogy nem tudják kideríteni, hogy ki az adott szerzői jog tulajdonosa. Mivel a műveket nem kell bejegyeztetni vagy védjeggyel megjelölni, és nem létezik semmilyen hivatalos eljárás, gyakran hatalmas munkába kerül megtalálni a jogtulajdonost, aki engedélyt adhat az adott mű felhasználására. A javasolt rendszer csökkentené ezeket a költségeket, mivel legalább egy nyilvántartás létrejönne, amelynek segítségével azonosítani lehetne a jogtulajdonosokat.

Amint a 10. fejezetben említettem, a szerzői jogok esetében a hivatalos bejegyzés követelményét 1976-ban szüntették meg, amikor a Kongresszus átvette az európai rendszert, és megszüntetett a szerzői jogi védelem megadásához szükséges hivatalos ügyintézéssel kapcsolatos minden követelményt{1}. Európában „természetes jognak” tekintik a szerzői jogot, a természetes jogok érvényesítéséhez pedig nincs szükség formaságokra. Az angol-amerikai hagyományt követő rendszerek, ahol a szerzői jogok tulajdonosainak egy meghatározott ügymenetet kellett követniük, ha szerzői jogi védelmet akartak kapni, az európaiak szerint nem tisztelte eléggé a szerző méltóságát. Szerintük az alkotónak jogai vannak, és ez ösztönzi alkotásra, nem pedig valami, amit a kormány ajándékoz.

Ezek nagyszerű (és bámulatosan romantikus) érvek, de mint szerzői jogi politika alkalmazhatatlanok, és különösen képtelen helyzetbe hozzák az alkotókat, akikre nézve a hivatalos bejegyzés hiánya káros. A „Walt Disney-féle alkotások” terjedése lehetetlenné válik, ha nincs valamilyen egyszerű módja annak, hogy megtudjuk, mi védett, és mi nem.

A formaságok elleni harcban az első igazi győzelem 1908-ban, Berlinben született. A nemzetközi szerzői joggal foglalkozó jogászok 1908-ban kiegészítették a Berni Egyezményt, és ebben a kiegészítésben azt írták elő, hogy a szerzői jog a szerző életének végéig és még ötven évig tart, és egyben eltörölték a szerzői jogok hivatalos bejegyeztetését. A formaságokat azért gyűlölték, mert a tévedések miatt egyre többeket ért kár. Úgy tűnt, mintha egy dickensi alak vezetné az összes szerzői jogi irodát, aki rendre lehagyja a pontot az i betűről, vagy elfelejt áthúzni egy t betűt, és emiatt özvegyek vesztik el egyetlen bevételüket.

A panaszok jogosak voltak: a formaságokat, főleg az Amerikai Egyesült Államokban, elképesztően szigorúan vették, pedig a jognak mindig el kellene néznie az ártatlan tévedést, és indokolatlan, hogy a szerzői jog esetében másképp legyen. A formaságok teljes elvetése helyett Berlinben egy igazságosabb bejegyeztetési rendszert kellett volna kialakítani.

Persze annak is biztosan lettek volna ellenzői, mert a bejegyeztetés a XIX. és a XX. században még mindig eléggé sokba került, ami szintén sok gondot okozott. A formaságok eltörlése nem csak annak ígéretét hordozta magában, hogy megmentik az özvegyeket az éhhaláltól, hanem azt is, hogy leemelnek az alkotók válláról egy szükségtelen terhet, amelyet a szabályok okoztak.

A szerzők gyakorlatias panaszai mellett 1908-ban felmerült még egy erkölcsi igény is, mégpedig az, hogy az alkotói tulajdon ne legyen másodrendű tulajdonforma. Ha egy asztalos elkészít egy asztalt, az asztal nem csak akkor lesz az övé, ha benyújt egy űrlapot a kormánynak, az asztalhoz „természetes” tulajdonjoga fűződik, és érvényt szerezhet ezen jogának bárkivel szemben, aki ellopná az asztalt, akár tájékoztatta a kormányt arról, hogy az asztal az övé, akár nem.

Ez helytálló érv, ám a levont következtetések félrevezetőek. A formaságok mellett szóló érvek ugyanis nem jelentik azt, hogy az alkotói jog másodrendű jog lenne. A szellemi tulajdon különleges természete miatt van szükség a formaságok törvényi szabályozására, és mert ezzel biztosíthatjuk azt, hogy az alkotásokat hatékonyan és igazságosan lehessen terjeszteni.

Senki sem gondolja például azt, hogy a föld másodrendű tulajdon lenne, csak mert be kell jegyeztetni a földhivatalban, hogy érvényes legyen az adás-vétele, vagy hogy az autó másodrendű tulajdon, csak mert be kell jegyeztetni a közlekedési hatóságnál, és cserébe még rendszámmal is ellátják. Ebben a két esetben mindenki úgy gondolja, hogy fontos oka van a bejegyeztetésnek - mindkét esetben az, hogy így hatékonyabbá válik a piac, és a bejegyeztetés jobban biztosítja a tulajdonos jogait a tulajdona fölött. Ha nem lenne a telekkönyvezési rendszer, a földtulajdonosoknak folyamatosan védeniük kellene tulajdonuk határait. Mivel létezik a telekkönyv, elég, ha megmutatják a rendőrségnek a telekkönyvi bejegyzést. Ha az autóknak nem lenne nyilvántartása, sokkal könnyebb lenne azokat ellopni. A nyilvántartás miatt azonban az autótolvajnak sokkal nehezebb túladni a kocsin. Egy kis teher hárul persze a tulajdonosra is, de ezek a terhek általánosságban véve sokkal jobb tulajdonvédelmi rendszer kialakítását teszik lehetővé.

Ugyanezért fontosak a formaságok a szerzői jogok esetében is. Az asztalos asztalától eltérően itt semmi nem teszi egyértelművé, hogy ki az adott alkotás tulajdonosa. Lyle Lovett legújabb lemeze kismillió helyen előfordulhat anélkül, hogy bármi feltétlenül utalna arra, hogy ki a tulajdonosa. Akárcsak az autókat, az alkotásokat sem lehet bizalommal adni-venni, ha nincs valamilyen egyszerű lehetőség arra, hogy hitelesen megállapíthassuk, hogy ki a szerző, és milyen jogai vannak. Az egyszerű tranzakciók formaságok hiányában végrehajthatatlanok, a helyüket bonyolult és drága ügyvédi tranzakciók veszik át.

Ez volt a Sonny Bono törvénnyel kapcsolatos gond lényege, amelyet megpróbáltunk megmutatni a Legfelsőbb Bíróságnak, de éppen ezt nem értették meg. Mivel formaságok nélküli rendszerben élünk, nincs mód arra, hogy könnyen felhasználhassuk a múlt alkotásait, vagy azokból újat alkothassunk. Ha a szerzői jogok időtartama tényleg „rövid” lenne, amint azt Story bíró állította, akkor ez nem sokat számítana. Az alkotmány megszövegezőinek rendszerében az alkotások vélelmezetten tizennégy évig álltak védelem alatt, majd kikerültek az ellenőrzés alól.

Most viszont, hogy a védelem akár egy évszázad hosszúságú lehet, nyilvánvalóan hatalmas terhet jelent az alkotóknak az, hogy nem lehet tudni, mi védett és mi nem. Ha egy könyvtár csak úgy képes a New Dealről internetes kiállítást összeállítani, hogy megbíz egy ügyvédet, hogy tisztázza az összes kép- és hanganyaghoz fűződő jogot, az azt jelenti, hogy a szerzői jogi rendszer eddig sohasem tapasztalt módon terheli meg az alkotókat, pusztán azért, mert hiányoznak a hivatalos formaságok .

Az Eldred-törvény pontosan erre jelentene megoldást. Akinek megér 1 dollárt, az jegyeztesse be az alkotását, és megkaphatja a hosszabb védelmet. Ha valaki fel szeretné használni a művet, tudni fogja, hogyan léphet kapcsolatba a jogtulajdonossal, hogy engedélyt kérjen tőle, ráadásul az alkotó élvezné a hosszabb védelem nyújtotta előnyöket is.

Akinek viszont nem ér meg ennyit, hogy bejegyeztesse a művét, és így hosszabb védelmet kapjon, annak az sem éri meg, hogy az államhoz forduljon, hogy védje meg a mű fölötti monopóliumát. A mű közkinccsé válna és mindenki lemásolhatná, bevehetné az archívumába, vagy készíthetne belőle filmet. Ha valakinek ez nem ér meg 1 dollárt, akkor azt a művet szabadon elérhetővé kellene tenni.

Néhányan a szerzőkre háruló teher miatt aggódnak. Ugye az 1 dollár nem csak szemfényvesztés, miközben az igazi terhet a bejegyeztetési eljárás jelenti? Nem kerül-e többe a procedúra, ami az igazi gondot jelenti a bejegyeztetéssel kapcsolatban?

Jogos kérdések; a gondot valóban a jelenlegi szörnyű rendszer jelenti. Tökéletesen egyetértek azzal a véleménnyel, hogy a Szerzői Jogi Iroda nem végzett valami fényes munkát azon a téren, hogy egyszerűvé és olcsóvá tegye a bejegyeztetést (ennek kétségtelenül köze van ahhoz, hogy pocsékul vannak fizetve). A hivatalos ügyintézés jelentette probléma megoldására irányuló minden javaslatnak a háttérben álló intézményrendszert kell megcéloznia. Ebben a könyvben ajánlok egy ilyen megoldást, amely tulajdonképpen visszaállítaná a Szerzői Jogi Irodát. Tegyük fel, hogy az Amazon kezelné a nyilvántartást, és a bejegyeztetést egyetlen egérkattintással el lehetne végezni. Az Eldred-törvény egyszerű, egy egérkattintással elvégezhető bejegyzést kínálna, amely a kiadás után ötven évig nyújtana szerzői jogi védelmet. A történelmi adatok alapján ez a rendszer az anyagi hasznot hajtó életciklusuk végére ért kereskedelmi célú művek mintegy 98 százalékát tenné ötven év múlva közkinccsé. Ez hogy hangzik?

Miután Steve Forbes az ötletem mellé állt, Washingtonban néhányan felfigyeltek a javaslatra. Sokan felvették velem a kapcsolatot, és olyan képviselőkhöz irányítottak, akik valószínűleg hajlandóak lennének benyújtani az Eldred-törvény tervezetét. Néhányan személyesen ajánlkoztak, hogy megteszik az ügyben az első lépést.

Az egyik képviselő, a kaliforniai Zoe Lofgren egészen addig ment, hogy elkészítette a törvénytervezet nyers változatát. Ez a tervezet megoldott a nemzetközi joggal kapcsolatos minden problémát, és a lehető legegyszerűbb követelményeket támasztotta a szerzői jogok tulajdonosaival szemben. 2003 májusában úgy tűnt, hogy sor kerül a törvénytervezet benyújtására. Május 16-án ezt írtam be az Eldred-törvény webnaplójába: „közel vagyunk”. A webnapló látogatói körében bizakodó hangulat uralkodott.

Ezen a ponton azonban közbeléptek a lobbik. Jack Valenti és az MPAA általános jogtanácsosa megjelent az említett kongresszusi képviselőhölgy irodájában, hogy előadja az MPAA véleményét. Mint Valenti elmondta nekem, arról tájékoztatták a hölgyet, hogy az MPAA ellenzi az Eldred-törvényt. Érveik elképesztően gyengék és kicsinyesek voltak, de ami még fontosabb, tisztán megmutatták, hogy miről is szól valójában ez a vita.

Az MPAA először azzal érvelt, hogy a Kongresszus korábban már „határozottan elutasította a törvényjavaslat alapját képező ötletet” - azaz azt, hogy a szerzői jogokat meg kelljen újítani. Ez igaz, de semmi köze az ügyhöz, mivel a Kongresszus „határozott elutasítása” jóval azelőtt történt, hogy az Internet ennyire elősegítette az alkotások felhasználását. Második érvük az volt, hogy a javaslat károsan érinti a szegény jogtulajdonosokat - nyilván azokat, akik nem engedhetik meg maguknak az 1 dolláros bejegyeztetési díjat. Harmadik érvként azt hozták fel, hogy a Kongresszus úgy határozott, hogy a szerzői jogi védelem meghosszabbítása ösztönzi a régebbi művek helyreállítását. Ez a jogvédett művek kisebb, még mindig anyagi hasznot hozó részére talán igaz, de ennek sincs jelentősége, mert a javaslat nem rövidítené le a meghosszabbított védelmi időt, csak ha valaki nem fizeti be az 1 dolláros bejegyeztetési díjat. Az MPAA negyedik érve az volt, hogy a törvénytervezet költségvonzata hatalmas, mivel a nyilvántartási rendszer fenntartása pénzbe kerül. Ez is igaz, de ezek a költségek jóval kisebbek, mint annak a költségei, ha valaki meg szeretné szerezni egy olyan alkotás jogait, amelynek nem ismert a tulajdonosa. Ötödjére pedig amiatt aggódtak, hogy veszélyes lenne, ha egy film alaptörténete közkinccsé válna - de mi itt a veszély? Ha a történet közkincs, akkor az alapján forgatott filmek is jogos átdolgozásnak számítanak!

Végül az MPAA azt hozta fel érvként, hogy a már meglévő törvény engedélyezi a szerzői jogok tulajdonosainak, hogy engedélyezzék a művük felhasználását, ha akarják. Az igazság azonban az, hogy több ezer jogtulajdonos nem is tud a szerzői jogáról: akár lehetősége van átengedni a jogokat, akár nem - ami mindenképp egy ellentmondásos igény -, ha nem tud a birtokában levő szerzői jogról, nem valószínű, hogy megteszi.

A könyv elején elmondtam két történetet arról, hogyan reagál a jog a technika változásaira. Az egyikben felülkerekedett a józan ész, a másodikban azonban vereséget szenvedett: a különbséget az ellenfél ereje jelentette - azé a félé, amely a fennálló állapotot szerette volna megvédeni. Mindkét esetben az új technika fenyegette a régi érdekeket, de csak az egyik esetben volt ezeknek az érdekeknek akkora hatalom a kezükben, hogy megvédjék magukat az új versenytársak jelentette fenyegetéssel szemben.

A két történettel azt a háborút próbáltam körvonalazni, amelyről ez a könyv szól. Ma ismét egy új technika állítja kihívás elé a jogot, és újra meg kell kérdeznünk, hogy a jog követi a józan észt, vagy szembe megy vele? Ha a józan ész a jog mögött áll, miért teszi?

Amikor kalózkodásról van szó, helyes, ha a jog a szerzői jogok tulajdonosait támogatja. A kereskedelmi célú kalózkodás, amelyet leírtam, jogsértő és káros, és a jognak azon kell munkálkodnia, hogy felszámolja. A p2p fájlcserével kapcsolatban szintén érthető, miért a jogtulajdonosokat támogatja itt is a törvény: az ilyen fájlcserék többsége jogsértő, még ha nem is igazán káros. Amikor a Miki egerek szerzői jogainak időtartama a kérdés, még mindig meg lehet érteni, miért Hollywoodnak kedvez a jog: a legtöbben nem értik, miért kellene korlátozni a védelem időtartamát, így még akár jóhiszeműséget is láthatunk a jog ellenállása mögött.

Amikor azonban egy olyan javaslatot elleneznek a szerzői jogok tulajdonosai, amilyen az Eldred-törvény, tisztán megmutatkoznak azok az önös érdekek, amelyek ennek a háborúnak a hátterében állnak. Ez a törvény rengeteg olyan alkotást tenne szabaddá, amelyeket egyébként nem hasznosítanak. Ez nem ütközik a jogtulajdonosok azon kívánságával, hogy műveik felett hosszabb ideig gyakorolhassanak felügyeletet, csupán felszabadítaná azokat az alkotásokat, amelyeket Kevin Kelly „Sötét Tartalomnak” nevez, és amelyek megtöltik a világ archívumait. Így hát amikor a szerzői jogok mellett kardoskodók ellenzik ezeket a változásokat, egy kérdést tennék fel nekik:

Mit akarnak valójában?

Kis erőfeszítéssel megvédhetnék a tulajdonukban levő alkotásokat, így hát az Eldred-törvény megakadályozására tett erőfeszítések valójában nem a saját tulajdonuk megvédéséről szólnak: a lényegük az, hogy biztosítsák, hogy semmi más se válhasson közkinccsé. Ez egy újabb lépés annak biztosítására, hogy a közkincs soha ne legyen teljes, hogy csak kereskedelmi felügyelet alatt álló alkotásokat lehessen felhasználni, és ne lehessen anyagi haszonszerzésre felhasználni azokat a műveket, amelyekhez nem szükséges az ő jóváhagyásuk.

Az Eldred-törvénnyel való szembenállás megmutatja, mennyire szélsőséges a másik oldal. A legnagyobb hatalmú és legnépszerűbb lobbinak nem a „tulajdon” védelme a célja, hanem egy hagyomány elvetése. A céljuk nem egyszerűen az, hogy megvédjék azt, ami az övék. A céljuk az, hogy semmi más ne létezzen, csak ami az övék .

Nem nehéz megérteni, hogy miért ez az álláspontjuk, és hogy miért lenne az jó nekik, ha a közkinccsel való versenynek - amely az Internethez kapcsolható - valahogy véget lehetne vetni. Ahogy az RCA félt az FM rádiókkal való versenytől, úgy félnek ők a közkinccsel való versenytől, mert a hétköznapi embereknek most már megfelelő eszköz van a kezükben ahhoz, hogy alkothassanak, és alkotásaikat megoszthassák másokkal.

Az viszont már bajosan érthető, hogy miért osztja ezt a nézetet a közvélemény is. Olyan ez, mintha a jog a repülőgépeket birtokháborítókká minősítené: az MPAA a Causby család pártján áll, és azt követeli, hogy elavult és értelmetlen szerzői jogaikat tartsák tiszteletben, csak azért, hogy ezen jogok tulajdonosai megakadályozhassák mások fejlődését.

Úgy tűnik, hogy mindez abból következik, hogy gond nélkül elfogadjuk a szellemi tulajdonban a „tulajdont”. A józan ész emellett áll, és amíg ez így van, az internetes technikák elleni támadások nem fognak megszűnni, aminek a következménye egy növekvő mértékben „engedélyes társadalom” lesz. A kultúrát csak akkor lehet ápolni, ha az alkotások tulajdonosait azonosítani tudjuk, és engedélyt tudunk kérni tőlük az alkotásaik felhasználására. A jövő felett a múltnak ez a holt (és gyakran fellelhetetlen) keze fog uralkodni.