Eldred

A Wikipediából, a szabad enciklopédiából.

 << Vissza a Tartalomjegyzékhez

1995-ben egy apa csalódottan vette tudomásul, hogy a lányai nem szeretik Hawthorne-t. Bizonyára nem volt ezzel egyedül, de ő legalább megpróbált tenni is valamit. Eric Eldred, a New Hampshire-ben élő nyugdíjas számítógép-programozó úgy döntött, hogy felrakja Hawthorne műveit a Világhálóra. Arra gondolt, hogy egy elektronikus változat, képekre és magyarázó szövegekre mutató hivatkozásokkal kibővítve ismét életre keltené ennek a XIX. századi írónak a műveit.

Az ötlet nem vált be - legalábbis a lányai esetében nem, akik semmivel sem találták érdekfeszítőbbnek Hawthorne-t, mint korábban. Eldred kísérletéből azonban új hobbi született, a hobbiból pedig elhivatottság: könyvtárat hozott létre közkinccsé vált művekből, amelyeket lapolvasóval beolvasott, majd ingyen hozzáférhetővé tett.

Eldred könyvtára nem egyszerűen bizonyos közkincsnek számító művek másolataiból állt, bár az egyszerű másolatok is nagy értéket képviseltek volna azok számára szerte a világon, akik a művekhez nem férnek hozzá nyomtatásban. Eldred azonban módosított is valamicskét ezeken a közkincsnek számító műveken. Éppen úgy, ahogy Disney a XX. században befogadhatóbb történetekké alakította a Grimm-meséket, Eldred is átalakította Hawthorne és más szerzők alkotásait, hogy (technikailag) hozzáférhetők legyenek.

Eldred szabadsága, hogy ezt tegye Hawthorne műveivel, ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint Disney-é. Hawthorne A skarlát betű című műve 1907-ben vált közkinccsé, tehát bárki szabadon felhasználhatta Hawthorne örökösének vagy bárki másnak az engedélye nélkül. Néhány kiadó, például a Dover Press és a Penguin Classic, a közkincsnek számító műveket kinyomtatja, és országszerte árusítja a könyvesboltokban. Mások - például a Disney filmstúdió - rajzfilmekké alakítják ezeket a történeteket, néha sikeresen ( Hamupipőke ), néha nem ( A Notre Dame-i toronyőr , A kincses bolygó ). Ezek mind közkincsnek számító művekből készült, kereskedelmi célú kiadványok.

Az Internet megteremtette a lehetőséget arra is, hogy nem kereskedelmi célú kiadványokat hozzanak létre a közkincsnek számító művekből - Eldred példája csak egy a sok ezer közül. A világon több százezren ráébredtek erre a lehetőségre, és olyan művek közzétételére használják, amelyek a törvény szerint szabadon felhasználhatók. Ennek hatására létrejött valami, amit „nem kereskedelmi célú kiadóiparnak” nevezhetünk: ilyen tevékenységet az Internet előtt csak a politikai vagy szociális ügyek mellett elkötelezettek végeztek, az Internet megjelenésével azonban a kultúra általános terjesztését zászlajukra tűző magánemberek és társaságok széles köre kezdett el ezzel foglalkozni{1}.

Mint mondtam, Eldred New Hampshire-ben él. 1998-ban Robert Frost New Hampshire címen összegyűjtött versei közkinccsé váltak, Eldred pedig szerette volna felvenni ezt a gyűjteményt is ingyenes nyilvános könyvtárába. A Kongresszus azonban közbeszólt. Amint a 10. fejezetben írtam, 1998-ban - negyven éven belül tizenegyedszer - a Kongresszus megnövelte az érvényben lévő szerzői jogi védelem időtartamát, mégpedig ezúttal húsz évvel. Eldred 2019-ig nem vehetne fel szabadon semmilyen 1923 után készült művet a gyűjteményébe, addig ugyanis egyetlen alkotás sem válna közkinccsé (és ha a Kongresszus újra növeli a védelem időtartamát, még akkor sem). Ezzel szemben ugyanezen időszak alatt több mint 1 millió szabadalom válik közkinccsé.

Ez volt a Sonny Bono törvény (Copyright Term Extension Act, CTEA), amelyet Sonny Bonóról, a néhai kongresszusi tagról és zenészről neveztek el, aki özvegye, Mary Bono szerint úgy gondolta, hogy „a szerzői jog védelmi idejének örökké kellene tartania{2}”.

Eldred úgy döntött, hogy küzdeni fog a törvény ellen. Először úgy gondolta, hogy polgári engedetlenség formájában fog harcolni: több interjúban bejelentette, hogy meg fogja jelentetni a gyűjteményt, ahogy tervezte, a védelmi időszakot meghosszabbító CTEA törvény ellenére. Mivel azonban 1998-ban egy másik törvényt is beiktattak, mégpedig az elektronikus lopás elleni törvényt (NET, No Electronic Theft), a mű megjelentetése Eldredet bűnözővé változtatta volna - akár panaszt tett volna rá valaki, akár nem. Egy visszavonult programozónak veszélyes lett volna ebbe belemenni.

Én ezen a ponton kapcsolódtam be Eldred harcába. Akkoriban alkotmányjogászként tevékenykedtem, akinek az alaptörvény értelmezése volt a fő szenvedélye, és bár az alkotmányjogi tanfolyamok nemigen szentelnek figyelmet a haladási záradéknak (Progress Clause), egyedisége miatt engem mégis mindig izgatott. Mint tudjuk, az alkotmányban ez áll:

A Kongresszusnak jogában áll elősegíteni a tudomány előrehaladását... azáltal, hogy korlátozott ideig... kizárólagos jogot biztosít a szerzőknek... a saját műveik... hasznosítására.

Mint korábban leírtam, ez a záradék egyedi alkotmányunk jogot adományozó I. cikkelyének 8. bekezdésében. A Kongresszust feljogosító összes többi záradék egyszerűen csak annyit mond, hogy a Kongresszusnak hatalmában áll megtenni ezt vagy azt - például szabályozni „az államközi kereskedelmet” vagy „hadat üzenni”. De itt az „ez vagy az” helyett egy egészen pontosan meghatározott dolog áll: „elősegíteni... a haladást” - mégpedig szintén pontosan megadott módon: azáltal, hogy „kizárólagos jogot” (azaz szerzői jogokat) „biztosít ” „korlátozott ideig”.

Az elmúlt negyven évben a Kongresszusnak szokásává vált egyre jobban megnövelni a szerzői jogi védelem időtartamát. Ami engem töprengésre késztetett, az az volt, hogy ha a Kongresszusnak hatalmában áll növelni az érvényes időtartamot, akkor az alkotmány azon kitételének, hogy „korlátozott ideig”, nincs gyakorlati jelentősége. Ha minden alkalommal, amikor a védelem lejárna, a Kongresszus növelheti annak időtartamát, akkor a Kongresszus elérheti azt, amit az alkotmány egyértelműen megtilt: azt, hogy a szerzői jog örök időkre szóljon, csak - ahogy azt Jászi Péter professzor olyan találóan mondta - egyfajta „részletfizetési terv” szerint növelik az időtartamát.

Kutatóként első cselekedetem az volt, hogy nekiestem a könyveimnek. Emlékszem, hogy ültem késő este az irodában, és internetes adatbázisokban olyan cikkeket kerestem, amelyek komolyan foglalkoznak a témával. Mint kiderült, még senki nem kérdőjelezte meg a Kongresszusnak azt a gyakorlatát, hogy meghosszabbítja a védelem érvényben levő időtartamát. Lehet, hogy ez volt az egyik oka, hogy a Kongresszus láthatóan senkitől sem zavartatva felvehette ezt a szokást - a másik pedig az, hogy ez a gyakorlat elég jól jövedelmezett a Kongresszusnak. A Kongresszus tudja, hogy a szerzői jogok tulajdonosai sokat hajlandóak fizetni azért, hogy meghosszabbítsák a védelem időtartamát, így hát boldogan tartja mozgásban a pénzvonatot.

Jelenlegi kormányzati rendszerünkben ez a korrupció melegágya. „Korrupció” alatt itt nem azt értem, hogy az egyes képviselőket megvesztegetik, hanem azt, hogy a rendszer arra készteti a Kongresszus által hozott törvények kedvezményezettjeit, hogy pénzt adjanak a Kongresszusnak azért, hogy újabb törvények elfogadására vegyék rá. Az idő és a Kongresszus lehetőségei korlátozottak: hát miért ne tegye akkor csak azt, amit muszáj - és ami kifizetődő? A szerzői jogi védelem meghosszabbítása pedig kifizetődő.

Ha valakinek ez nem lenne világos, gondolja át a következőket. Tegyük fel, hogy mi is egyike vagyunk annak a rendkívül kevés boldog jogtulajdonosnak, akinek a szerzői jog továbbra is pénzt hoz a konyhára, még a mű létrehozása után száz évvel is. Jó példa erre Robert Frost irodalmi hagyatéka. Frost 1963-ban halt meg, de költeményei mind a mai napig rendkívül értékesek. Az irodalmi hagyaték kezelője rendkívül jól járt a szerzői jogi védelem meghosszabbításával, mivel ha Frost verseit bárki ingyen kiadhatná, neki egyetlen kiadó sem fizetne egy fillért sem.

Képzeljük hát el a Robert Frost irodalmi hagyatékát kezelő céget, amely évente 100 000 dollárt (20 millió forint) keres Frost három versével, és gondoljunk bele, mi lenne, ha ezeknek a verseknek a szerzői joga hamarosan lejárna. Ülünk a Robert Frost hagyatékát kezelő cég igazgatótanácsában, mikor is pénzügyi tanácsadónk szomorú hírrel érkezik az értekezletre:

- Jövőre - jelenti be a tanácsadó - lejár az A, B és C vers szerzői joga, vagyis jövő év után már nem kapunk évente 100 000 dolláros csekket a kiadóktól.

- Van azonban egy javaslat a Kongresszus előtt - folytatja -, amely változtathatna ezen. A Kongresszus néhány tagja benyújtott egy törvénytervezetet, hogy hosszabbítsák meg a szerzői jogok védelmének idejét húsz évvel. Ez a törvénytervezet számukra rendkívül értékes lenne. Reméljük hát, hogy elfogadják.

- Reméljük? - hördül fel az igazgatótanács néhány tagja. - Nem tudnánk tenni is valamit az ügy érdekében?

- Ami azt illeti, tudnánk - vágja rá a tanácsadó. - Hozzájárulhatunk néhány képviselő kampányköltségeihez, hogy cserébe támogassák a javaslatot.

Utáljuk a politikát. Utálunk hozzájárulni a kampányköltségekhez. Így hát tudni akarjuk, hogy megéri-e részt venni ebben a gusztustalan eljárásban.

- Mennyit nyernénk azzal, ha elfogadnák a védelmi-idő meghosszabbítását? - kérdezzük a tanácsadótól. - Mennyire érné meg nekünk?

- Lássuk csak - mondja a tanácsadó -, ha Önök biztosak abban, hogy továbbra is évente 100 000 dollárt fog jövedelmezni ezeknek a műveknek a szerzői joga, és azt a diszkontrátát használjuk, amelyet a hagyatéki befektetéseknél szoktunk (6 százalék), akkor ez a törvény 1 146 000 dollárt (nagyjából 230 millió Ft) ér a jogkezelőnek.

Ez a szám kissé megdöbbent minket, de gyorsan a helyes következtetésre jutunk:

- Azt mondja, megérné több mint 1 000 000 dollárral hozzájárulni a kampányköltségekhez, ha biztosak vagyunk abban, hogy ennek hatására elfogadják ezt a törvénytervezetet?

- Teljes mértékben - feleli a tanácsadó. - Megéri a szerzői jogokból várt bevétel „jelenértékével” azonos összeggel hozzájárulni a kampányhoz. Ez a mi esetünkben több mint 1 000 000 dollárt jelent.

Gyorsan megértjük a lényeget, mint az igazgatótanács tagjai és - bízom benne - mint a könyv olvasói is. Amikor a szerzői jogok közel vannak a lejárathoz, minden kedvezményezett, aki a Robert Frost hagyatékát kezelő céghez hasonló helyzetben van, ugyanazzal a választással kerül szembe: ha hozzá tud járulni ahhoz, hogy elfogadjanak egy olyan törvényt, amely meghosszabbítja a szerzői jogi védelmet, azzal nagyon jól fog járni. Ezért van az, hogy minden alkalommal, amikor a szerzői jogok hamarosan lejárnának, erőteljes lobbizás kezdődik azért, hogy a védelem idejét meghosszabbítsák.

Így néz ki a kongresszusi örökmozgó: amíg a törvényhozást (legalábbis közvetve) meg lehet venni, mindig meg fogják vásárolni tőlük a szerzői jog határidejének további meghosszabbítását.

Abban az érdekharcban, amely a Sonny Bono törvény elfogadásához vezetett, ez az anyagi érdekeltségről szóló „elmélet” igaznak bizonyult. A törvénynek a képviselőházban lévő tizenhárom eredeti támogatója közül tíz a lehető legmagasabb hozzájárulást kapta a Disney politikai bizottságától{3}, a szenátusban lévő tizenkét támogató közül pedig nyolcan kaptak támogatást. Az RIAA és az MPAA az 1998-as választási időszakban a becslések szerint több mint 1,5 millió dollárt (300 millió Ft) költött lobbizásra, a kampányok támogatására pedig több mint 200 000 dollárt (40 millió Ft){4}. A Disney a becslések szerint több mint 800 000 dollárral (160 millió Ft) támogatott újraválasztási kampányokat az 1998-as választási időszakban{5}.

Az alkotmányjog nem lehet vak arra, ami nyilvánvaló - legalábbis nem volna szabad vaknak lennie. Amikor Eldred panaszával foglalkoztam, gondolataim középpontjában ennek a soha véget nem érő anyagi érdekeltségnek a léte állt, amely miatt a szerzői jogok időtartamát mindig meghosszabbítják. Véleményem szerint egy az alkotmányunkban lefektetett előírásokat a gyakorlatban értelmező és alkalmazó bíróság belátná, hogy ha a Kongresszusnak hatalmában állna a már meglévő szerzői jogok időtartamának meghosszabbítása, akkor az alkotmány hatályos előírásai közt nem szerepelne a „korlátozott” szó. Ha egyszer meghosszabbíthatják ezt az időtartamot, meghosszabbíthatják újra meg újra.

Az én megítélésem szerint ez a Legfelsőbb Bíróság nem engedné meg a Kongresszusnak, hogy meghosszabbítsa az érvényben levő időtartamot. Bárki, aki közelről ismeri a Legfelsőbb Bíróság munkáját, tudja, hogy az egyre nagyobb mértékben korlátozta a Kongresszus hatalmát, amikor úgy látta, hogy a Kongresszus tevékenysége túllépi az alkotmányban ráruházott hatáskört. Az alkotmányjogászok körében a legismertebb példa az ilyen beavatkozásra a Legfelsőbb Bíróság 1995-ös döntése, amely egy olyan törvényt akadályozott meg, amely megtiltotta volna a fegyverviselést az iskolák közelében.

1937 után a Legfelsőbb Bíróság sokáig nagyon szabadon értelmezte a Kongresszus hatáskörét, így miközben az alkotmány csak arra adott hatalmazta fel a Kongresszust, hogy „az államközi kereskedelmet” szabályozza, a Legfelsőbb Bíróság úgy értelmezte, hogy ebbe belefér minden, az államközi kereskedelemmel csak érintőleges kapcsolatban álló tevékenység szabályozása is.

Ahogy a gazdaság teljesítménye nőtt, ez a szokás egyre inkább azt jelentette, hogy semmi nem korlátozza a Kongresszus szabályozási tevékenységét, mivel ha országos szinten tekintjük, szinte minden tevékenység kapcsolatba hozható az államközi kereskedelemmel. Az alkotmány azon kitételét, amelynek az volt a lényege, hogy korlátozza a Kongresszus hatalmát, úgy értelmezték, hogy ne támasszon semmilyen korlátot.

A Legfelsőbb Bíróság Rehnquist főbíró vezetésével az Amerikai Egyesült Államok kontra Lopez perben változtatott ezen. A kormány azzal érvelt, hogy az iskolák közelében való fegyverviselés hatással van az államközi kereskedelemre, mert növeli a bűnelkövetés valószínűségét, a bűnözés pedig csökkenti az ingatlanok értékét, és így tovább. A vita során a főbíró megkérdezte a kormányt, hogy van-e olyan tevékenység, amely a kormány által előadott indoklás alapján nem hozható kapcsolatba az államközi kereskedelemmel, és a kormány válasza az volt, hogy nincs: ha a Kongresszus azt mondja, hogy egy tevékenység hatással van az államközi kereskedelemre, akkor az a tevékenység kapcsolatba hozható az államközi kereskedelemmel. A Legfelsőbb Bíróság, mondta a kormány, nincs abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezze a Kongresszus döntését.

„ Elgondolkodtunk azon, hogy milyen következményekkel járna, ha elfogadnánk a kormány érvelését” - írta a főbíró{6}. Ha bármit, amiről a Kongresszus azt állítja, hogy államközi kereskedelem, onnantól államközi kereskedelemnek kell tekinteni, akkor a Kongresszus hatalma korlátlanná válik. A Lopez perben hozott döntést öt évvel később, az Amerikai Egyesült Államok kontra Morrison perben megerősítették{7}.

Ha az elvek működnének a gyakorlatban is, akkor azokat a haladási záradékra (Progress Clause) is ugyanúgy kellene alkalmazni, mint a kereskedelmi záradékra (Commerce Clause){8}, amiből az következne, hogy a Kongresszus nem hosszabbíthatja meg a már meglévő időtartamokat. Ha a Kongresszus ezt megtehetné, akkor nem lenne semmi, ami megálljt parancsolna a hatalmának az időtartamok meghosszabbítása terén, bár az alkotmány határozottan azt írja, hogy van ilyen korlát. Ha a fenti elvet alkalmazzuk a szerzői jogok adományozását lehetővé tevő hatalomra is, akkor abból az következik, hogy a Kongresszusnak nincs joga meghosszabbítani a már meglévő szerzői jogi védelmet.

Ha a Lopez ügyben alkalmazott elv elv lett volna. Sokan azt hitték, hogy a Lopez ügyben politikai jellegű döntést hoztak - a konzervatív Legfelsőbb Bíróság, amely hitt az államok jogaiban, arra használta a Kongresszus fölötti hatalmát, hogy saját politikai álláspontját érvényesítse -, én azonban visszautasítom az ilyen véleményeket. Röviddel a döntés után írtam egy cikket, amelyben rámutattam, hogy mennyire „pontos” az alkotmány ilyetén értelmezése. Képtelennek találtam a vádat, hogy a Legfelsőbb Bíróság a saját politikai álláspontja alapján dönt egyes ügyekben: nem akarnám az életemet az alkotmányjog tanításának szentelni, ha ez a kilenc bíró kicsinyes politizálást folytatna.

Most álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg, hogy biztosan értjük-e, miről nem szóltak Eldred érvei. Nyilvánvaló, hogy Eldred nem kalózkodott, hanem csak a szerzői jognak az alkotmányban előírt korlátaihoz ragaszkodott, tehát bizonyos értelemben éppen a kalózkodás egyik fajtája - a közkinccsel való kalózkodás - ellen harcolt. Amikor Robert Frost megírta a műveit, vagy amikor Walt Disney létrehozta Miki egeret, a szerzői jog maximális időtartama ötvenhat év volt. A közben végrehajtott változtatások következtében Frost és Disney még életükben hetvenöt éves monopóliumot élveztek az alkotásaikra. Élvezték annak az alkunak a hasznát, amelyet az alkotmány kötött: cserébe azért, hogy műveik ötvenhat évnyi védelmet kaptak, új műveket alkottak. Hatalmukat - amely a lobbizásra fordított pénz hatalmában fejeződött ki - azonban később arra használták, hogy még húsz évnyi monopóliumot szerezzenek, és ezt a húsz évnyi ráadást a köztől vették el. Eric Eldred tehát egy olyan fajta kalózkodás ellen harcolt, amely mindannyiunkat érint.

Néhányan lekicsinylően tekintenek a közkincsre. A Legfelsőbb Bírósághoz intézett beadványukban a Nashville Songwriters Association (Nashville-i Dalszerzők Szövetsége) azt írta, hogy a közkincs nem más, mint „törvényes kalózkodás{9}”. Csakhogy amit a törvény megenged, az nem lehet kalózkodás, és alkotmányos rendszerünkben a törvény ezt írja elő. Lehetnek persze olyanok, akiknek nem tetszenek az alkotmány előírásai, de ez nem teszi az alkotmányt a kalózok kiváltságlevelévé.

Amint láttuk, alkotmányos rendszerünk azt írja elő, hogy a szerzői jognak legyen időkorlátja, mintegy biztosítandó, hogy a jogtulajdonosoknak ne legyen túl nagy befolyásuk a kultúra fejlődésére és terjesztésére. Ennek ellenére, mint Eric Eldred kiderítette, olyan rendszert alakítottunk ki, amely azt biztosítja, hogy a szerzői jogot ismételten, újra meg újra meghosszabbítják, és ezzel halálra ítéltük a közkincset. A szerzői jog nem járt le, és nem is fog lejárni egészen addig, amíg a Kongresszust szabadon meg lehet vásárolni, hogy az időtartamát újra és újra meghosszabbítsa.

A határidők meghosszabbításáért az értékes művek szerzői jogai a felelősek: Miki egér és a Kék rapszódia. Ezek a művek túl értékesek ahhoz, hogy a jogtulajdonosok lemondjanak róluk. Társadalmunkra persze nem igazán azért káros a védelem időtartamának meghosszabbítása, mert Miki egér a Disney-é marad. Felejtsük el Miki egeret és Robert Frostot is, illetve minden olyan alkotást, amely az 1920-as és 1930-as évekből származik, és még mindig van kereskedelmi értéke. A szerzői jogok időtartamának meghosszabbításából eredő károk nem ezekhez a híres alkotásokhoz kötődnek: az igazi károkat azok a művek okozzák, amelyek nem híresek, nem hoznak már pénzt, és ennek eredményeképpen nem is lehet őket többé kereskedelmi forgalomban kapni.

Ha megnézzük az első húsz évben (1923 és 1942 között) készült azon műveket, amelyekre érvényes a Sonny Bono törvény, azt látjuk, hogy mindössze 2 százalékuknak van még mindig kereskedelmi értéke. A Sonny Bono törvényt ennek a 2 százaléknak a tulajdonosai verekedték ki. A törvény és annak hatása viszont nem csak erre a 2 százalékra vonatkozik, hanem általánosan meghosszabbítja a védelem időtartamát{10}.

Nézzük gyakorlati szempontból ennek a meghosszabbításnak a következményeit - üzletemberként, nem pedig úgy, mint egy ügyvéd, aki örül, ha minél több jogászmunkát végezhet. 1930-ban 10 047 könyvet adtak ki; ezek közül 174 jelent meg még 2000-ben is. Tegyük fel, hogy mi vagyunk Brewster Kahle, és szeretnénk az egész világ számára elérhetővé tenni iArchive gyűjteményünkben a fennmaradó 9873-at. Mit kellene ehhez tennünk?

Először is meg kellene határoznunk, hogy 9873-ból mely könyvek élveznek még mindig védelmet. Ehhez el kellene mennünk egy könyvtárba (ezek az adatok még nem érhetők el az Interneten), és át kellene lapoznunk több vastag kötetet, hogy a 9873 könyv szerzőjét és címét egyeztessük az 1930-ban megjelent könyvek szerzői jogi -bejegyzési és megújítási - nyilvántartásával. Ekkor megkapnánk azoknak a könyveknek a jegyzékét, amelyek még mindig szerzői jogi védelem alatt állnak.

Ezután a védett könyvekről meg kellene tudnunk, hogy kik a jelenlegi jogtulajdonosaik. Hogyan lehetne ezt megtenni?

A legtöbb ember azt hiszi, hogy a jogtulajdonosoknak létezik valamilyen jegyzéke - egy gyakorlatias embertől ez természetes. Hogyan létezhetne több ezer kormányzati monopólium anélkül, hogy legalább egy jegyzék lenne, amely felsorolja őket?

De nincs ilyen jegyzék. Lehet, hogy van egy név 1930-ból, majd egy másik, azé, aki 1959-ben újra bejegyeztette a szerzői jogot. Gondoljunk csak bele, hogy a gyakorlatban mennyire nehéz lehet átnézni több ezer ilyen nyilvántartási bejegyzést - főleg úgy, hogy az, aki annak idején bejegyeztette a művet, nem feltétlenül azonos a mai tulajdonossal - és akkor még csak egy évről, 1930-ról beszéltünk!

„ De hát nincs általános tulajdonosjegyzék sem!” - mondják a rendszer védelmezői. - „Miért kellene éppen egy olyan listának léteznie, amely a szerzői jogok tulajdonosait tartja nyilván?”

Csakhogy ha belegondolunk, igenis van egy csomó olyan jegyzék, amely tulajdonosokat tart nyilván: ilyen az ingatlanok földhivatali bejegyzése vagy az autók tulajdonosairól vezetett nyilvántartás. Ha pedig nincs ilyen jegyzék, a környezet is árulkodhat arról, hogy ki az adott dolog tulajdonosa (a hátsó udvarban lévő hinta például valószínűleg a ház gazdájáé), így hát hivatalosan vagy nem hivatalosan, de meglehetősen pontosan lehet tudni, hogy kinek mi a tulajdona.

Tehát: sétálunk az utcán, és meglátunk egy házat; ha bemegyünk a földhivatalba, és megkeressük a telekkönyvben, megtudhatjuk, hogy ki a ház tulajdonosa. Ha meglátunk egy autót, azon általában van rendszámtábla, amelyből kideríthető, kié az autó. Ha látunk egy halom gyerekjátékot egy ház előtt a füvön, meglehetősen könnyű rájönni, hogy azok kinek a játékai. Ha netán látunk egy labdát az út menti árokban, nézzünk gyorsan körül, nem látunk-e valahol focizó gyerekeket. Ha nem, akkor rendben: itt egy értéktárgy, amelynek a gazdáját nem könnyű megtalálni. Ez az a kivétel, amely erősíti a szabályt, ami az, hogy általában nagyon jól tudható, minek ki a tulajdonosa.

Most hasonlítsuk össze ezt a fizikailag megfoghatatlan dolgok esetével. Bemegyünk mondjuk egy könyvtárba; az ott lévő könyvek tulajdonosa a könyvtár. Na de ki a szerzői jogok tulajdonosa? Amint már írtam, olyan jegyzék nincs, amely a jogtulajdonosok névsorát tartalmazná. Megvan természetesen a szerzők neve, de a szerzői jogot átadhatták másnak, vagy átruházhatták egy vagyonkezelő cégre is, pont úgy, mint a nagyi régi ékszereit. Hogy megtudjuk, ki a szerzői jogok tulajdonosa, fel kellene bérelnünk egy magánnyomozót. Mindent összevetve: a szerzői jogok tulajdonosát nem könnyű megtalálni, ezért egy olyan rendszerben, mint a miénk, amelyben bűnnek számít az ilyen tulajdon felhasználása a tulajdonos engedélye nélkül, a tulajdont nemigen lehet felhasználni.

Ennek következménye a régi könyvekre nézve az, hogy nem lehet azokat digitális formára átalakítani, így ott porladnak el a polcokon. A többi alkotásra nézve viszont a következmények még gyászosabbak.

Vegyük például Michael Agee-nek, a Hal Roach Studios elnökének történetét, aki a Stan és Pan filmek szerzői jogainak tulajdonosa, és a Sonny Bono törvény közvetlen haszonélvezője. A Stan és Pan filmek 1921 és 1951 között készültek, és közülük csak egy, a The Lucky Dog (A szerencsés kutya) nem esik jelenleg szerzői jogi védelem alá; ha azonban a Sonny Bono törvény nem létezne, az 1923 után készült filmek lassan közkinccsé válnának. Mivel ezeknek a népszerű filmeknek a kizárólagos joga Agee birtokában van, egy csomó pénzt keres velük. Egy becslés szerint „a Roach 60 000 olyan videokazettát és 50 000 olyan DVD-t adott el, amelyen a páros némafilmjei szerepelnek{11}”.

Agee mégis ellenezte a Sonny Bono törvényt, indokai pedig egy ebben a kultúrában ritka erényt csillogtattak: az önzetlenséget. A Legfelsőbb Bíróságnak címzett egyik beadványában azzal érvelt, hogy a Sonny Bono törvény, ha érvényben hagyják, az amerikai film egy teljes generációját teszi tönkre.

Érvei világosak: ezeknek a műveknek csak egy parányi része hajt még ma is anyagi hasznot, a többi - már amennyi egyáltalán fennmaradt belőlük - archívumok mélyén pihen mint porfogó. Lehet, hogy ezeknek a jelenleg kereskedelmileg értéktelennek minősülő alkotásoknak egy részét a gyűjtemények tulajdonosai értékesnek ítélik majd, ahhoz azonban, hogy ez bekövetkezhessen, a várható anyagi haszonnak meg kell haladnia a művek terjesztésre alkalmassá tételének költségeit.

Ezt a hasznot nem ismerhetjük, de a költségekről tudhatunk egyet-mást. A filmtörténet legnagyobb részében a filmek helyreállításának ára nagyon magas volt, a digitális technika azonban jelentősen csökkentette a költségeket. Miközben egy kilencven perces fekete-fehér film helyreállítása 1993-ban 10 000 dollárba (2 millió Ft) került, most egy egyórás 8 mm-es film digitalizálásának költsége mindössze 100 dollár (20 000 Ft) körüli{12}.

A helyreállításhoz szükséges technika nem az egyetlen, ami pénzbe kerül, és nem is a legfontosabb; költséget (és egyre jelentősebb költséget) jelentenek az ügyvédek is. A film megőrzése mellett a terjesztőnek biztosítania kell a jogtisztaságot is, a védett filmek jogtisztaságának biztosítása érdekében pedig meg kell keresnünk a jogtulajdonost.

Vagy hogy pontosabbak legyünk, a jogtulajdonosokat . Mint már láttuk, a filmekhez nem csak egy szerzői jog kapcsolódik, hanem rengeteg. Nem egyetlen embert kell megkeresni a jogokkal kapcsolatban, hanem mindenkit, akinek birtokában lehet a film szerzői jogának egy része, és végül az szokott kiderülni, hogy ez egy rendkívül nagy szám. Ezen filmek esetében a jogtisztaság megteremtésének költségei általában elképesztően magasak.

„ Nem lehet azt megtenni, hogy csak helyreállítjuk a filmet, terjesztjük, és akkor fizetjük ki a szerzői jogdíjat a tulajdonosnak, ha jelentkezik érte?” Dehogynem - ha bűncselekményt akarunk elkövetni. Ám ha nem is aggódunk amiatt, hogy bűnelkövetők leszünk, amikor a szerzői jog tulajdonosa előkerül, joga van arra, hogy elperelje tőlünk az összes hasznunkat. Így ha sikeresek az általunk helyreállított filmek, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb felhív bennünket valakinek az ügyvédje. Ha pedig nem sikeresek, akkor annyi pénzt sem keresünk, hogy saját ügyvédünk költségeit fedezze. Ügyvéddel azonban mindenképpen beszélnünk kell, és ez többnyire egyenlő azzal, hogy nem keresünk a filmen egy fillért sem.

Néhány film esetében a film kiadásából származó haszon jelentősen meghaladhatja a költségeket, de a legtöbbjük esetében az ügyvédi költségek lényegesen nagyobbak. Ezért a régi filmek hatalmas többsége esetében, érvelt Agee, a filmet nem állítják helyre, és nem terjesztik egészen addig, amíg a szerzői jog le nem jár.

Előfordulhat azonban, hogy mire a szerzői jog lejár, tönkremegy maga a film. Ezek a filmek még nitrát alapú anyagokra készültek, és az ezüstnitrát idővel lebomlik. A filmről eltűnnek a képek, és a bádogdobozokban, amelyekben ma pihennek, nem találunk majd mást, csak port.

Az emberi alkotásoknak ma már csak nagyon kis része hajt anyagi hasznot. Ennek a parányi résznek az esetében a szerzői jog rendkívül fontos jogi eszköz, mert anyagilag ösztönzi az alkotást és a művek terjesztését, tehát a szerzői jog ekkor úgy működik, mint „a szabad önkifejezés mozgatórugója”.

De még ennek a parányi résznek az esetében is rendkívül rövid az az időtartam, amíg az alkotó munka tényleges anyagi hasznot hajt. Mint már jeleztem, a könyvek többségének nyomtatásával egy éven belül leállnak, és ugyanez igaz a zenére és a filmre is. A kereskedelmi kultúra olyan, mint a cápa: állandóan mozognia kell. Amikor egy alkotás kiesik a kereskedelmi terjesztők kegyeiből, egyúttal véget ér anyagi hasznot hajtó életciklusa is.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az alkotás élete is a végéhez ér. A könyvtárakat nem azért tartjuk fenn, hogy a könyvesboltokkal versenyezzenek, és a filmarchívumokat sem azért, mert azt várjuk, hogy az emberek péntek este választanak, hogy moziba mennek egy új filmre, vagy otthon bármulnak egy 1930-as dokumentumfilm-híradót. A kultúra nem kereskedelmi életciklusa fontos és értékes, mind a szórakoztatás, mind - és ez még fontosabb - az ismeretterjesztés szempontjából. Hogy megértsük, kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen hibákat követtünk el és hogyan, hozzá kell tudnunk férni történelmünk ezen részéhez.

A szerzői jogok ebben az értelemben nem ösztönzik a szabad önkifejezést; ehhez kizárólagos jogokra egyáltalán nincs szükség, tehát a szerzői jogok ebben az összefüggésben egyáltalán nem hasznosak.

Történelmünk során mégsem okoztak túl sok kárt: korábban, amikor egy mű már nem hajtott többé anyagi hasznot, nem volt olyan szerzői joggal összefüggő felhasználási módja , amelyet bármilyen kizárólagos jog megbénított volna. Amikor egy könyv kikerült a nyomtatásból, a kiadótól már nem lehetett megvenni - antikváriumokban azonban igen, és amikor egy antikvárium adja el, nem kell egy fillért sem fizetnie a jogtulajdonosnak (legalábbis Amerikában). A könyvek hétköznapi felhasználási módja a kereskedelmi életük után tehát a szerzői jogi törvénytől független felhasználási mód volt.

Tulajdonképpen ugyanez volt igaz a filmre is. A filmek helyreállítási költségei ugyanis - a tényleges költségek, nem az ügyvédi tiszteletdíjak - olyan magasak voltak, hogy egyáltalán nem volt kivitelezhető a filmek megőrzése vagy helyreállítása. Ami elmúlt, elmúlt. Ha egy film kereskedelmi élete véget ért, lehetett még egy ideig tárolni, de a film mindaddig halott volt, amíg a piac nem tudott többet kínálni.

Más szavakkal, bár a szerzői jog időtartama történelmünk jelentős része során viszonylag rövid volt, azon művek esetében, amelyek már elvesztették a kereskedelmi értéküket, az sem számított volna, ha hosszú. Az ilyen alkotások esetében a hosszú ideig tartó védelem sem okozott volna gondot.

Mára azonban megváltozott a helyzet. A digitális technikák feltűnésének egyik alapvető fontosságú következménye, hogy létre lehet hozni azt az archívumot, amelyről Brewster Kahle álmodik. A digitális technikák ma már lehetővé teszik mindenfajta ismeret megőrzését és elérhetővé tételét. Ha egy könyv egyszer kikerül a nyomtatásból, már gondolhatunk arra, hogy digitalizálva mindenki számára örökre elérhetővé tesszük, és ugyanezt a már nem terjesztett filmekkel is megtehetjük. A digitális technikák új életet lehelnek a jogvédett művekbe, miután azok kereskedelmi életciklusa lejárt. Ma már lehetőség van ennek az ismeretanyagnak és kultúrának a megőrzésére, illetve arra, hogy biztosítsuk, hogy a világon mindenki hozzáférhessen, míg korábban ilyen lehetőség nem volt.

Ennek áll útjába most a szerzői jogi törvény. A kultúránk ilyen digitális archívumának létrehozására tett minden lépés sérti a kizárólagos szerzői jogokat. Ha egy könyvet digitalizálunk, akkor másolatot hozunk belőle létre, ehhez pedig engedélyt kell kérnünk a jogtulajdonostól. Ugyanez a helyzet a zenével, a filmmel és kultúránk minden egyéb jogvédett elemével. Azokat az erőfeszítéseket, amelyeket annak érdekében tesznek, hogy ezek az alkotások fennmaradjanak az utókor, a kutatók, vagy egyszerűen csak az érdeklődők számára, egy halom olyan szabály akadályozza, amelyet gyökeresen más környezetre szabtak.

Az alapvető kár, amelyet a szerzői jog időtartamának meghosszabbítása okoz, a következő: most, hogy a technika lehetővé tenné számunkra, hogy újra létrehozzuk az alexandriai könyvtárat, a törvény áll az utunkba. Ráadásul nem hasznos szerzői jogi célt szolgál ezzel, mivel annak célja az lenne, hogy biztosítsa a kultúra terjesztéséhez a kereskedelmi piacot: most azonban olyan alkotásokról beszélünk, amelyeknek már véget ért a kereskedelmi életciklusuk, és ebben az összefüggésben a szerzői jog semmilyen ismeretterjesztési célt nem szolgál. Ebben az összefüggésben a szerzői jog nem a szabad önkifejezés motorja, hanem annak fékje.

Feltehetnénk persze a kérdést: „Ha a digitális technikák csökkentik Brewster Kahle költségeit, akkor csökkentik a Random House költségeit is: akkor miért nem terjeszti a Random House is a kultúrát széles körben ugyanúgy, mint Brewster Kahle?”

Talán majd egyszer. Ma azonban semmi jel nem mutat arra, hogy a kiadók is olyan tökéletesek lennének, mint a könyvtárak. Ha a könyvesboltok lehetővé tennék, hogy olcsón lehessen a boltjaikból könyveket kölcsönözni, akkor nem lenne szükség könyvtárakra? Csak akkor nem, ha azt hisszük, hogy a könyvtárak egyetlen szerepe az, hogy kiszolgálják a „piac” igényeit. De ha úgy gondoljuk, hogy a könyvtárak szerepe több ennél - ha úgy véljük, hogy szerepük a kultúra megőrzése is, akár van egy adott kultúrcikkre igény, akár nincs -, akkor nem számíthatunk a piacra, hogy elvégezze a könyvtárak munkáját a kedvünkért.

Egyetértek azzal, hogy jó lenne, ha megtennék, amit csak lehet. Jó lenne, ha a lehető legnagyobb mértékig bízhatnánk a piacban, hogy segít a kultúrát ápolni és terjeszteni. Az én üzenetem egyáltalán nem piacellenes, de amikor azt látjuk, hogy a piac nem végzi el ezt a munkát, akkor hagynunk kellene a nem piaci erőknek akkora szabadságot, hogy kitöltsék ezt a hézagot. Amint egy kutató kiszámolta, az 1923 és 1946 között készült amerikai filmek, könyvek és zeneművek 94 százaléka már nem kapható kereskedelmi forgalomban. Bármennyire szeretjük is a piacot, ha értéknek tekintjük a hozzáférést is, akkor az nem elegendő, hogy csak ez a 6 százalék adja ezt az értéket{13}.

1999 januárjában pert indítottunk Eric Eldred érdekében a Washingtoni Szövetségi Kerületi Bíróságon, azt kérve, hogy a bíróság mondja ki, hogy a Sonny Bono törvény alkotmányellenes. A két legfontosabb állításunk az volt, (1) hogy a már meglévő szerzői jogok időtartamának meghosszabbítása sérti az alkotmány „korlátozott időről” szóló előírását, és (2) hogy a védelem újabb húsz évvel történő meghosszabbítása sérti az Első kiegészítést.

A kerületi bíróság egyetlen meghallgatás nélkül söpörte félre a keresetünket. A fővárosi kerületi fellebbviteli bíróság egyik bizottsága szintén elutasította a keresetet, de ők legalább egy hosszabb indoklás meghallgatása után, és a döntés legalább nem volt egyhangú, mert a bíróság egyik legkonzervatívabb bírája nem értett egyet a többiekkel. Ez a véleményeltérés életben tartotta a keresetünket.

David Sentelle bíró azt mondta, hogy a Sonny Bono törvény sérti azt az előírást, hogy a szerzői jog csak „korlátozott időre” szólhat. Érve elegáns és egyszersmind egyszerű volt: ha a Kongresszus meghosszabbíthatja az érvényben levő szerzői jogi időtartamot, akkor semmi nem fog megálljt parancsolni a Kongresszus hatalmának a szerzői jogi záradékkal kapcsolatban. A meghosszabbításra való jog azt jelenti, hogy a Kongresszusnak nem szükséges „korlátozott” időtartamra szűkíteni a szerzői jogi védelmet. Így hát, érvelt Sentelle bíró, a bíróságnak értelmeznie kell a „korlátozott ideig” kifejezést, és a legjobb értelmezés az lenne, ha nem hatalmaznánk fel a Kongresszust arra, hogy meghosszabbítsa a szerzői jogi védelem érvényben levő időtartamát.

Kérelmeztük, hogy a fellebbviteli bíróság teljes testülete tárgyalja az ügyet. Az ügyeket ugyanis általában háromfős bizottságok tárgyalják, kivéve a fontos eseteket, illetve azokat, amelyek olyan ügyekkel foglalkoznak, amelyek a teljes bíróságra vonatkoznak, amikor is a teljes bíróság össze szokott ülni.

A fellebbviteli bíróság elutasította ezt a kérelmünket, de ezúttal Sentelle bíró különvéleményéhez csatlakozott a fővárosi kerületi bíróság legszabadelvűbb tagja, David Tatel bíró is. A fővárosi kerület legkonzervatívabb és legliberálisabb bírója egyaránt úgy gondolta, hogy a Kongresszus túllépte a hatáskörét.

A legtöbben azt várták, hogy itt el fog halni az Eldred kontra Ashcroft ügy, mert a Legfelsőbb Bíróság ritkán szokta felülvizsgálni a fellebbviteli bíróságok döntéseit (évente mintegy száz ügyet tárgyalnak a több mint ötezer fellebbezés közül), és gyakorlatilag sohasem vizsgál felül olyan döntést, amely egy olyan jogszabályt támogat, amelyet még egyetlen bíróság sem marasztalt el.

2002 februárjában azonban a Legfelsőbb Bíróság meglepte a világot azzal, hogy helyt adott a kérvényünknek, és úgy döntött, hogy felülvizsgálja a fővárosi kerületi bíróság határozatát. A meghallgatást 2002 októberére tűzték ki. A nyár azzal telt, hogy beadványokat készítettünk, és készültünk a meghallgatásra.

Ezt a könyvet több mint egy évvel a fenti események után írom. Még mindig rettenetesen nehéz írni róla. Aki ismeri valamennyire a történetet, tudja, hogy elvesztettük a fellebbezést, aki pedig kicsit több ismerettel rendelkezik, valószínűleg azt gondolja, hogy semmi esélyünk nem volt a nyerésre. Vereségünk után szó szerint több ezer levelet kaptam jóakaróktól és pártolóktól, akik megköszönték az ennek a nemes, de vesztésre ítélt ügynek az érdekében végzett munkámat, de ezeknek a leveleknek egyike sem jelentett nekem olyan sokat, mint az az elektronikus levél, amelyet az ügyfelemtől, Eric Eldredtől kaptam.

Ügyfelemnek és barátaimnak azonban nem volt igazuk: a pert meg lehetett volna, és meg is kellett volna nyerni, és akárhogy is próbálom újra átgondolni az ügyet, sohasem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az én hibámból vesztettünk.

A hibát még az elején követtem el, bár csak a legvégén vált nyilvánvalóvá. Az ügyünket már a legelejétől fogva támogatta egy rendkívüli képességű ügyvéd, Geoffrey Stewart, és az az ügyvédi iroda, amelyhez belépett, a Jones, Day, Reavis and Pogue. A Jones Dayt rengeteg támadás érte a szerzői jogot védelmező ügyfeleitől azért, mert pártfogolt bennünket, de ő nem törődött ezekkel a hangokkal (manapság már ennyit is kevés ügyvédi iroda tenne meg), és az ügy folyamán végig megadott nekünk minden segítséget, amit csak tudott.

Az iroda három neves ügyvédet állított rá az ügyre. Geoff Stewart volt az első, de aztán csatlakozott hozzá Dan Bromberg és Don Ayer is. Bromberg és Ayer nézete egyezett arról, hogy miként lehetne az ügyet megnyerni: csak akkor nyerhetünk, ismételték nekem, ha el tudjuk érni, hogy a Legfelsőbb Bíróság „fontosnak” ítélje az ügyet. Úgy kell feltüntetni, mintha drámai módon sérülne a szólásszabadság és a szabad kultúra, különben sohasem szavaznak „a világ legnagyobb hatalmú médiacégei ellen”.

Nem szeretem, ha az emberek így vélekednek a törvényről. Természetesen úgy gondoltam, hogy a Sonny Bono törvény drámai módon sérti a szólásszabadságot és a szabad kultúrát, és a mai napig így gondolom, de az az elképzelés, hogy a Legfelsőbb Bíróság annak alapján dönt egy törvényről, hogy mennyire fontosnak gondolja a kérdést, szerintem helytelen. Lehet, hogy igaz, de nem szabadna így lennie. Mivel hittem abban, hogy ha hűen értelmezzük mindazt, ami alkotmányunkban foglaltatik, az csak arra a következtetésre vezethet, hogy a Sonny Bono törvény alkotmányellenes, és mivel hittem abban, hogy ha hűen értelmezzük az Első kiegészítést, az csak arra a következtetésre vezethet, hogy alkotmányellenes az a hatalom, amely meghosszabbítja a már meglévő szerzői jogok határidejét, nem tudtak rábeszélni arra, hogy úgy adjuk el az ügyünket, mint a szappant. Éppen úgy, ahogy alkotmányellenes lenne egy olyan törvény, amely tiltaná a horogkereszt használatát, és nem azért, mert a Legfelsőbb Bíróság szereti a nácikat, hanem azért, mert egy ilyen törvény sértené az alkotmányt, nézetem szerint a Legfelsőbb Bíróságnak ugyanúgy az alkotmány alapján kellene döntenie arról is, hogy megfelel-e az alkotmánynak egy a Kongresszus által hozott törvény, nem pedig annak alapján, hogy magukénak érzik-e azokat az értékeket, amelyeket a megszövegezők belevettek az alkotmányba.

Bármi is a helyzet, gondoltam, a Legfelsőbb Bíróságnak már látnia kell, milyen veszélyeket és károkat hordoz magában az ilyen fajta törvényalkotás. Mi másért döntenének különben az ügyben? Mi oka lenne a Legfelsőbb Bíróságnak arra, hogy tárgyalja, ha nincs meggyőződve arról, hogy ez a szabályozás káros? Így hát az volt a véleményem, hogy nem kell meggyőznünk őket arról, hogy a törvény rossz, csak azt kell megmutatnunk, hogy miért alkotmányellenes.

Egy tekintetben azonban helyénvalónak éreztem a politizálást: meg voltam győződve arról, hogy a bíróság nem hallgatná meg az érveinket, ha úgy gondolná, hogy azok csak egy maroknyi semmirekellő balos érvei. A Legfelsőbb Bíróság nem arról híres, hogy belevágna egy törvény felülvizsgálatába, ha úgy látja, hogy az csak egy aprócska politikai kisebbség vesszőparipája. Bár az ügyben nem arra összpontosítottam, hogy azt szemléltessem, mennyire rossz a Sonny Bono törvény, hanem arra, hogy bemutassam, mennyire alkotmányellenes, reméltem, hogy érveimet úgy tudom majd előadni, hogy azt a politikai álláspontok teljes skáláját felölelő beadványok támogatják. Hogy megmutassam, hogy a Sonny Bono törvénnyel szemben benyújtott kereset a jogon és nem a politikán alapul, megpróbáltam a lehető legszélesebb körből hiteles bírálókat összegyűjteni. Olyanokat, akiknek a hitelét nem az adja, hogy gazdagok és híresek, hanem az, hogy egyetértésük bizonyítja: a törvény politikai nézetektől függetlenül alkotmányellenes.

Az első támogató - kézenfekvő módon - Phyllis Schlafly szervezete, az Eagle Forum volt, amely már a legelejétől fogva ellenezte a Sonny Bono törvényt. Mrs. Schlafly úgy tekintett erre a törvényre, mint a Kongresszus kiárusítására. 1998 novemberében vitriolos vezércikket írt, amelyben a republikánus Kongresszust támadta a törvény elfogadásáért, és a következő kérdést tette fel: „Nem tűnődünk el néha azon, hogy az egyes érdekcsoportoknak nagy anyagi hasznot hajtó törvénytervezetek miért csúsznak át olyan könnyen a szövevényes törvényhozási eljáráson, míg azok, amelyek a polgároknak hasznosak, szemmel láthatóan elakadnak?” A választ, amint a vezércikk rámutatott, a pénz hatalmában kell keresni. Schlafly felsorolta, mennyivel támogatta a Disney cég a bizottságok kulcsszereplőit. A pénz és nem az igazság volt az, ami még húsz évre biztosította a Disney uralmát Miki egér fölött, írta Schlafly.

A fellebbviteli bíróság előtt az Eagle Forum nagyon szívesen benyújtott egy minket támogató beadványt. Az ő beadványuk tartalmazta azt az okfejtést, amely a Legfelsőbb Bíróság előtt a kereset lényege volt: Ha a Kongresszus meghosszabbíthatja a már meglévő szerzői jogok időtartamát, akkor semmi sem korlátozza a Kongresszus hatalmát a határidők meghosszabbítása terén. Ez az erős konzervatív érv győzte meg a konzervatív Sentelle bírót.

A Legfelsőbb Bíróság előtt minket támogató beadványok rendkívül sokszínűek voltak: szerepelt köztük egy rendkívüli történelmi összefoglalás a (GNU/Linux projektet útjára indító) Free Software Foundation részéről, egy erőteljes elemzés az Inteltől a bizonytalanság áráról, két, jogászprofesszorok által készített beadvány - az egyik a szerzői jog, a másik az Első kiegészítés szakértőitől -, egy mindenre kiterjedő és minden vitán felül álló értekezés a Haladási záradék történetéről, amelyet a téma számos szakértője jegyzett, és természetesen egy új beadvány az Eagle Forumtól, amelyben megismételték és további érvekkel támasztották alá korábbi okfejtésüket.

Ezek a beadványok foglalták keretbe jogi érveinket, amelyeket számos, könyvtáraktól és archívumoktól - köztük az Internet Archive-tól, az American Association of Law Librariestől (Jogi Könyvtárak Amerikai Egyesülete) és a National Writers Uniontól (Országos Írószövetség) - kapott hatásos állásfoglalás is támogatott.

A legjobban azonban két beadvány ragadta meg a lényeget. A Hal Roach Studios a korábban már leírt módon azzal érvelt, hogy ha nem vonják vissza a törvényt, az amerikai film egy teljes generációja fog eltűnni a süllyesztőben. A másik a gazdasági indokokat tette teljesen világossá.

Ezt a közgazdasági beadványt tizenhét közgazdász írta alá, köztük öt Nobel-díjas, név szerint Ronald Coase, James Buchanan, Milton Friedman, Kenneth Arrow és George Akerlof. A közgazdászok, mint a Nobel-díjasok névsora is bizonyítja, teljesen lefedték a politikai palettát. Következtetésük egyértelműen az volt, hogy semmi sem igazolja elfogadhatóan, hogy a már meglévő szerzői jogok időtartamának meghosszabbítása bármivel is növelné az alkotóknak anyagi ösztönzést jelentő bevételeket; az ilyesmi puszta „járadékvadászat”. (A közgazdászok azt a lobbitevékenységet hívják így, aminek a célja egy olyan törvény által teremtett monopólium megteremtése, amelyből a kedvezményezettek járadék jellegű jövedelemre tehetnek szert).

Az általunk benyújtott iratokat elkészítő jogászcsapat összeállításakor is az egyensúlyra törekedtünk. A Jones Day ügyvédei kezdettől fogva mellettünk álltak, de amikor az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé került, felkértünk még három ügyvédet, hogy segítsenek nekünk megszövegezni érveinket a bíróság számára: Alan Morrisont, a washingtoni - és a Legfelsőbb Bíróságon a személyiségi jogok terén elért nagy hatású győzelmeivel alkotmányjogi történelmet író - Public Citizen ügyvédjét; Kathleen Sullivant, kollégámat és dékánomat, aki sok ügyet képviselt már a Legfelsőbb Bíróság előtt, és aki idejekorán felhívta a figyelmünket az Első kiegészítésre hivatkozó stratégiára; illetve a korábbi legfőbbügyész-helyettest, Charles Friedet.

Az, hogy Friedet megnyertük az ügyünknek, különleges győzelmet jelentett, mert mindenki mást, aki a posztján korábban megfordult, a másik oldal bérelt fel, hogy megvédje a Kongresszus hatalmát arra, hogy továbbra is megadhassa a médiacégeknek azt a különleges kedvezményt, amit a szerzői jogi időtartam meghosszabbítása jelent. Fried volt az egyetlen, aki visszautasította a nem kis anyagi haszonnal kecsegtető megbízást, hogy helyette valami olyasmi mellett álljon ki, amiben hitt. Fried korábban Ronald Reagan fő jogi képviselője volt a Legfelsőbb Bíróságon, és tevékenyen részt vett azokban a perekben, amelyek a Kereskedelmi záradékkal összefüggésben korlátozták a Kongresszus hatalmát. Bár többször is olyan álláspontot foglalt el Legfelsőbb Bíróságon, amellyel én személy szerint nem értettem egyet, csatlakozása bizalmi szavazatot jelentett az érveink mellett.

A kormány a törvény védelmében szintén összegyűjtötte a maga pártján állókat, az azonban jelenthet valamit, hogy ezek közt nem volt egyetlen történész vagy közgazdász sem. Az ügyben a másik felet támogató beadványokat kizárólag nagyobb médiavállalatok, kongresszusi képviselők és szerzői jogok tulajdonosai írták.

Az, hogy a médiavállalatok arra az oldalra álltak, nem meglepő, hiszen ők nyertek a legtöbbet ezzel a törvénnyel. Az sem okozott meglepetést, hogy a kongresszusi tagok oda pártoltak - védték a saját hatalmukat, és közvetetten azt a pénzt, amit hatalmuk gyakorlásáért kampány-hozzájárulás formájában kaptak. Természetesen azon sem lepődött meg senki, hogy a jogtulajdonosok is azt az elképzelést védték, hogy továbbra is joguk kellene, hogy legyen ahhoz, hogy ők ellenőrizzék, hogy ki mit csinál az általuk birtokolni kívánt alkotásokkal.

Dr. Seuss képviselői például azzal érveltek, hogy jobb, ha a Dr. Seuss hagyatékát kezelő cég felügyeli, mi történik Dr. Seuss műveivel - legalábbis jobb, mintha azok közkinccsé válnának, mert akkor az emberek arra használhatnák őket, hogy „a kábítószereket dicsőítsék, vagy pornográfiát terjesszenek{14}”. Ugyanez volt a Gershwin hagyatékát kezelő cég indoka is, amiért George Gershwin műveinek „védelméhez” való jogát védte: ők például nem engedélyezik a Porgy és Bess feldolgozását senkinek, aki nem oszt szerepet afro-amerikaiakra is{15}. Véleményük szerint így kell őrizni az amerikai kultúra ezen kincseit, és azt akarták, hogy a törvény segítsen nekik ebben.

Érvelésük valami olyasmire világított rá, amiről ritkán esik szó ebben a vitában: amikor a Kongresszus úgy határoz, hogy meghosszabbítja a már meglévő szerzői jogok időtartamát, valójában arról dönt, hogy kit enged szólni. A híres és köztiszteletben álló jogtulajdonos, amilyen például a Gershwin vagy Dr. Seuss hagyatékát kezelő cég, felkeresi a Kongresszust, és azt mondja: „Adjanak nekünk húsz évet, amíg csak mi nyilatkozhatunk az amerikai kultúra ezen ikonjairól. Mi többet tudunk róluk, mint bárki más.” A Kongresszus természetesen szereti megjutalmazni a népszerű és híres embereket azzal, hogy megadja nekik, amit kérnek - csakhogy amikor a Kongresszus kizárólagos jogot ad valakinek arra, hogy valamiről beszélhessen, ez pontosan az, amit az Első Kiegészítés meg kíván akadályozni.

Az utolsó beadványban érveltünk is ezzel. A Sonny Bono törvény fenntartása nemcsak azt jelentené, hogy semmi nem korlátozza a Kongresszus abbéli hatalmát, hogy meghosszabbítsa a szerzői jogok időtartamát - ami tovább központosítaná a piacot -, hanem azt is, hogy abban sem korlátozná semmi a Kongresszust, hogy a szerzői jog segítségével megszabja, kinek van joga beszélni.

Február és október között szinte mást sem tettem, csak készültem a perre. Mint már mondtam, már a legelején kialakítottam a követendő stratégiát.

A Legfelsőbb Bíróság két táborra oszlott. Az egyik tábort úgy neveztük, hogy „a Konzervatívok”, a másikat pedig úgy, hogy „a Többiek”. A Konzervatívok közé tartozott Rehnquist főbíró, O’Connor bírónő, Scalia bíró, Kennedy bíró és Thomas bíró. Ők öten próbálták a legkövetkezetesebben korlátozni a Kongresszus hatalmát. Ők öten voltak azok, akik a döntéseikben a Lopez/Morrison -vonalat támogatták, aminek az volt a lényege, hogy tételesen értelmezni kell, hogy mire van joga a Kongresszusnak, és ezáltal biztosítani kell a Kongresszus hatalmának korlátait.

A Többiek közé négy bíró tartozott, akik erősen ellenezték a Kongresszus hatalmának korlátozását. Ez a négy - Stevens bíró, Souter bíró, Ginsburg bírónő és Breyer bíró - többször is azzal érvelt, hogy az alkotmány széles körű önállóságot ad a Kongresszusnak azon a téren, hogy eldöntse, hogyan tudja a legjobban hasznosítani a jogköreit. Ezek a bírók döntéseikben azzal érveltek, hogy a Legfelsőbb Bíróság szerepének az alkalmazkodásnak kell lennie. Bár én személy szerint az esetek többségében éppen ezzel a négy bíróval értettem egyet, most az ő szavazatukra számíthattunk a legkevésbé.

A legvalószínűtlenebb az volt, hogy Ginsburg bírónő mellettünk szavazzon. Általános véleménye volt, hogy alkalmazkodni kell a Kongresszushoz (kivéve, amikor nemi kérdésekről volt szó), és ezt különösen érvényesnek tekintette a szellemi tulajdon védelmével kapcsolatos kérdésekben. Ő és a lánya (a szellemi tulajdon kiváló és jól ismert szakértője) ugyanazokat az elveket vallották a kérdésben, ezért azt vártuk, hogy a lánya írásaival fog érvelni: hogy a Kongresszusnak ebben a kérdésben jogában áll úgy dönteni, ahogy akar, még akkor is, ha a Kongresszus akaratának nincs sok értelme.

Ginsburg bírónő mellett két bíróra tekintettünk úgy, mint akiket nemigen fogunk tudni magunk mellé állítani, bár okozhatnak meglepetést. Souter bíró is határozottan a kongresszusi döntések tiszteletben tartását szorgalmazta, akárcsak Breyer bíró, de emellett mindketten nagyon érzékenyek voltak a szólásszabadságot érintő kérdésekre, és meggyőződésünk szerint megalapozottan lehetett érvelni azzal, hogy a törvény visszamenőleges kiterjesztése korlátozza a szólásszabadságot.

Az egyetlen szavazat, amelyre bizton számíthattunk, Stevens bíróé volt, akit a történelem úgy fog nyilvántartani, mint a Legfelsőbb Bíróság egyik legkiválóbb bíróját. Mindig másképp szavazott, ami azt jelentette, hogy álláspontját nem lehetett egyszerűen a politikai nézetei alapján megjósolni, viszont következetesen a korlátok mellett érvelt, amikor úgy általában a szellemi alkotások kerültek szóba. Abban meglehetősen biztosak voltunk, hogy itt is fel fogja ismerni, hogy korlátokra van szükség.

A Többiek csoportját kielemezve mutatkozott meg egyértelműen, hogy mire kell összpontosítanunk: a Konzervatívokra. A per megnyeréséhez ezt az öt bírót kellett elgondolkodtatni és a többségüket magunk mellé állítani, így hát a keresetünk alapját képező központi érvet a Konzervatívok legfontosabb jogtudományi újítására alapoztuk - arra az érvelésre, amelyre Sentelle bíró is támaszkodott a Fellebbviteli Bíróságon, hogy a Kongresszus hatalmát úgy kell értelmezni, hogy felsorolt jogköreinek korlátai legyenek.

Ez lett a stratégiánk alappillére - egy olyan stratégiáé, amelyért én voltam a felelős. Az kellett volna elérnünk, hogy a Legfelsőbb Bíróság belássa, akárcsak a Lopez -ügyben, hogy a kormány érvelése szerint a Kongresszusnak mindig joga lenne meghosszabbítani a határidőket, márpedig ha valami egyértelmű volt a Kongresszussal kapcsolatban a Haladási Záradék szerint, az az volt, hogy ezt a jogát „korlátozottnak” szánták. Azt kívántuk elérni, hogy a Legfelsőbb Bíróság ugyanúgy kezelje Eldred ügyét, mint a Lopez -ügyet: ha a Kongresszusnak a kereskedelem szabályozása terén korlátozott a hatalma, akkor ennek ugyanígy kell lennie a szerzői jogok szabályozása terén is.

A kormányoldal érve azon alapult, hogy a Kongresszus korábban is így járt el, és meg kell engedni, hogy folytathassa ezt a gyakorlatot. Azt állították, hogy a Kongresszusnak kezdettől fogva szokása volt meghosszabbítani a már meglévő szerzői jogok időtartamát, így hát, érvelt a kormány, a Legfelsőbb Bíróság utólag nem mondhatja azt, hogy ez az eljárás alkotmányellenes.

Volt némi igazság a kormány állításában, de nem valami sok. Azt természetesen senki nem vitatta, hogy a Kongresszus tényleg meghosszabbította az időtartamokat, mégpedig 1831-ben és 1909-ben, majd 1962-től rendszeresen - negyven év alatt tizenegy alkalommal.

Ezt a „következetességet” azonban megfelelő megvilágításban kellene nézni. A Kongresszus az Egyesült Államok fennállásának első száz évében egyszer hosszabbította meg a már meglévő szerzői jogok védelmi idejét, aztán a következő ötven évben még egyszer. Kivételes jogkiterjesztésről volt tehát szó, ami ellentétben áll a meghosszabbítás most már rendszeressé váló gyakorlatával. Bármi tartotta is féken a Kongresszust a múltban, a korlátozás mára megszűnt, a törvényt újra és újra kiterjesztik, és semmi okunk arra, hogy azt higgyük, egyszer vége lesz ennek. A Legfelsőbb Bíróság egyszer már habozás nélkül közbeavatkozott, hogy megtörje a jogkiterjesztés ördögi körét: miért ne avatkozhatna be itt is?

A szóbeli meghallgatást október első hetére tűzték ki. Két héttel a tárgyalás előtt érkeztem meg a fővárosba. Ebben a két hétben folyamatosan „gyakoroltam” azokkal az ügyvédekkel, akik önként ajánlották fel a segítségüket. Próbákat tartottunk, ahol a bírók szerepét játszók keresztkérdéseket tettek fel a győzelemért versengőknek.

Meg voltam győződve arról, hogy ha győzni akarunk, akkor egyetlen pontot kell a Legfelsőbb Bíróság érdeklődésének középpontjában tartanunk: azt, hogy ha megengedik a törvény kiterjesztését, akkor ezt a jogkört nem lehet többé korlátozni. Ha a kormánynak adnak igazat, az azt jelentené, hogy az időtartamok gyakorlatilag korlátlanul meghosszabbíthatók lennének; ha nekünk, akkor megmutatják a Kongresszusnak, hogy milyen irányvonalat kell követnie: azt, hogy ne hosszabbítsa meg a már meglévő időtartamokat. A próbák hasznosnak bizonyultak: megtaláltam a módját annak, hogy minden kérdést ehhez a központi elvhez tereljek vissza.

Az egyik próbát a Jones Day iroda ügyvédeivel folytattuk le. Don Ayernek, aki Reagan elnöksége alatt az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott Charles Fried legfőbbállamügyész-helyettessel, kétségei voltak. Jónéhány pere volt már a Legfelsőbb Bíróságon, és a próbát értékelve így foglalta össze a véleményét:

„ Attól tartok, hogy ha nem látják az okozott károkat, nem lesznek hajlandóak megváltoztatni azt a gyakorlatot, amiről a kormány azt mondja, hogy kétszáz éve bevett szokás. Azt kell elérnünk, hogy lássák a károkat - szenvedélyesen kell nekik megmutatni, mekkorák ezek a károk, mivel ha ezt nem látják, akkor semmi esélyünk sem lesz nyerni.”

Lehet, hogy sokszor érvelt már a Legfelsőbb Bíróság előtt, gondoltam, de nem értette meg a lelkét. Bírósági titkárként azt láttam, hogy a bírók azt teszik, amit kell - nem a politikai meggyőződésük miatt, hanem azért, mert az a helyes, és jogászprofesszorként is nap mint nap ezt tanítottam a diákjaimnak. Megértettem Ayer álláspontját, hogy szenvedélyesen kell politikai nyomást gyakorolni, de elutasítottam. Úgy gondoltam, érveink igazságának elégnek kell lennie, a politikusok pedig majd belátják, hogy jót cselekedtünk.

A tárgyalás előtti éjjel emberek kezdtek gyülekezni a Legfelsőbb Bíróság épülete előtt. Az ügy felkeltette a sajtó és a szabad kultúrát pártoló mozgalom érdeklődését. Százak álltak sorba azért, hogy bejuthassanak a tárgyalóterembe. Sokan a Legfelsőbb Bíróság lépcsőin töltötték az éjszakát, hogy biztosan legyen helyük.

Persze nem mindenkinek kellett végigvárnia a sort. Azok, akik ismerik a bírókat, igényelhetnek székeket az ő részükre fenntartott székek közül. (Én például Scalia bíró irodájától kértem helyet a szüleim számára.) A Legfelsőbb Bíróság kamarájának tagjai számára a terem egy elkülönített részében tartanak fenn helyeket, és a szenátoroknak és a kongresszusi tagoknak is saját ülőhelyeik vannak. Végül, természetesen van egy karzata a sajtónak, valamint a Legfelsőbb Bíróság bírói mellett dolgozó titkároknak is. Amint beléptünk aznap reggel, már nem volt a teremben egyetlen üres hely sem. A tárgyalás a szellemi alkotásokra vonatkozó jogokról szólt, mégis tele voltak még az előcsarnokok is. Amint besétáltam, hogy elfoglaljam a helyem a Legfelsőbb Bíróság tagjaival szemben, láttam a szüleimet a bal oldalon, az asztalhoz ülve pedig észrevettem Jack Valentit is egy olyan elkülönített részen, amelyet általában a bírók családtagjainak tartanak fenn.

Amikor a főbíró felszólított, hogy kezdjem el a beszédemet, azzal kezdtem, amit végig a figyelem középpontjában szándékoztam tartani: a Kongresszus hatalmának korlátaival. Ez a per a jogkörökről szól - mondtam -, és arról, hogy ezeknek van-e valamilyen korlátja.

O’Connor bírónő egy percen belül leállított - a történelem volt az, ami zavarta.

o’connor BÍRÓNŐ:A Kongresszus az évek során már sokszor meghosszabbította a szerzői jogok időtartamát. Ha Önnek igaza van, nem kockáztatjuk azt, hogy semmissé tesszük a korábbi időtartam-meghosszabbításokat? Úgy értem, ez a gyakorlat láthatóan a legelső ilyen határozattal kezdődött.

Készségesnek tűnt elfogadni azt, hogy „ez tökéletesen ellentétes azzal, amire az alkotmány megszövegezői gondoltak”, a válaszom azonban újra a Kongresszus hatalmának korlátait hangsúlyozta ki.

mr. lessig:Ha ez tökéletesen ellentétes azzal, amire az alkotmány megszövegezői gondoltak, akkor az a kérdés, hogy lehet-e a céljaiknak a gyakorlatban érvényt szerezni - és a válasz: igen.

Két olyan pont is volt a meghallgatás során, amikor észre kellett volna vennem, mire akar kilyukadni a Legfelsőbb Bíróság. Az első ilyen egy kérdés volt, amelyet Kennedy bíró tett fel, aki az alábbi megjegyzést tette:

kennedy BÍRÓ: Nos, én úgy érzem, hogy ebben az okfejtésben hallgatólagosan benne foglaltatik az is, hogy az 1976-os törvényt is érvénytelennek kell nyilvánítani, mert mindezen évek során a törvény hátráltatta a tudomány és műszaki tudományok fejlődését. Én nem látom ennek semmilyen tapasztalati bizonyítékát.

Itt egyértelműen hibát követtem el. Mint amikor a professzor kijavít egy diákot, így válaszoltam:

mr. lessig: Bíró úr, keresetünk egyáltalán nem a tapasztalatokon nyugszik. Alkotmányunk szerzői jogi záradékában semmi sem követeli meg a haladás hátráltatásának tapasztalati úton történő megerősítését. Csak azt állítjuk, hogy ez egy olyan szerkezeti korlátozás, amely ahhoz szükséges, hogy a szerzői jogi védelem a törvény szerint ne szólhasson örök időkre.

Korrekt válasz volt, csak sajnos nem jó. A helyes válasz az lett volna, hogy ez a gyakorlat hatalmas és szembeszökő károkat okoz. Minden minket támogató beadvány erről szólt, a bíró is ezt akarta hallani, és ez volt az a pont, amikor eszembe kellett volna jutnia Don Ayer tanácsának. Felkínáltak egy tizenegyest, aminek nekifutottam és mellérúgtam.

A második lehetőség a főbírótól jött, akire az egész ügyet építettük. Mivel a Lopez -döntést a főbíró vitte keresztül, reméltük, hogy ezt a pert annak testvéreként fogja tekinteni.

Az már megszólalása első másodpercében világos volt, hogy egyáltalán nem rokonszenvez az üggyel: számára mi csak egy csapat anarchista voltunk. Ezt kérdezte:

FŐBÍRÓ: Na igen, de ennél többet akarnak. Azt szeretnék, hogy joguk legyen más könyveit szóról szóra lemásolni, nemde?

mr. lessig: Azt szeretnénk, hogy szóról szóra le lehessen másolni azokat a műveket, amelyek a közkincshez tartoznak, illetve amelyeknek a közkincshez kellene tartozniuk, de egy olyan törvény értelmében, amelyet az Első Kiegészítést elemezve, illetve ha a Szerzői Jogi Záradékba beépített korlátozásokat helyesen értelmezzük, semmi nem indokol, nem válhatnak közkinccsé.

Amikor a kormány előadta a saját érveit, a dolgok egy kicsit jobbra fordultak a számunkra, mert ezúttal a Legfelsőbb Bíróság mondta ki keresetünk lényegét. Scalia bíró az alábbi kérdést tette fel Olson legfőbbállamügyész-helyettesnek:

scalia BÍRÓ: Ön azt mondja, hogy egy gyakorlatilag korlátlan időtartam megsértené az alkotmányt, de pontosan azt állítják a kérvényezők is, hogy a meghosszabbítható korlátozott időtartam nem más, mint gyakorlatilag korlátlan időtartam.

Amikor Olson befejezte, rajtam volt a sor, hogy előadjam a záró cáfolatunkat. Olson vagdalkozása feldühített, de haragom továbbra is az elv, és nem az ember ellen irányult. A kormány úgy érvelt, mintha ez lenne az első olyan eset, amikor a Kongresszus hatalmának a Szerzői Jogi és Szabadalmi Záradékot illető korlátairól esik szó. Végig professzorként és nem ügyvédként beszéltem, és azzal zártam a beszédemet, hogy rámutattam, hogy a Legfelsőbb Bíróság hosszú története során többször korlátozta a Kongresszus hatalmát a Szerzői Jogi és Szabadalmi Záradékot illetően - sőt a legelső olyan döntés, amely a hatáskör túllépése miatt megsemmisített egy törvényt, amelyet a Kongresszus hozott, éppen a Szerzői Jogi és Szabadalmi Záradékon alapult. Ez mind igaz volt, de mégsem állította a mi oldalunkra a Legfelsőbb Bíróságot.

A bíróságról távozva már tudtam, hogy legalább száz olyan dolog van, amit utólag másképp csinálnék, legalább száz kérdés, amelyre másképp válaszolnék, de egy valami miatt továbbra is derűlátó maradtam.

A kormányt egyre csak arról kérdezgették, hogy hol a határ, ők pedig mindig az válaszolták, hogy nincs határ. Pontosan ez volt az a válasz, amelyet ki szerettem volna csikarni belőlük a Legfelsőbb Bíróság füle hallatára, azt ugyanis el sem tudtam képzelni, hogy a Legfelsőbb Bíróság helyt adna a kormány érveinek, ha megérti, hogy a kormány azt hiszi, hogy a Kongresszusnak korlátlan jogokat ad a Szerzői Jogi Záradék. Az okfejtést a legfőbbállamügyész-helyettes fogalmazta meg helyettem. Akármennyire próbáltam is, nem tudtam elképzelni, hogy a Legfelsőbb Bíróság hogyan találhatná úgy, hogy a Kereskedelmi Záradék szerint korlátozott a Kongresszus hatalma, de a Szerzői Jogi Záradék szerint korlátlan. Egyes ritka pillanatokban megengedtem magamnak, hogy azt higgyem, akár győzhetünk is, mert úgy éreztem, a Legfelsőbb Bíróság tagjai - főleg a Konzervatívok - ragaszkodni fognak azok a szabályokhoz, amelyeket máshol maguk fektetettek le.

2003. január 15-én reggel öt percet késtem az irodámból, ezért lemaradtam a Legfelsőbb Bíróság titkárának reggel 7.00-kor megejtett telefonhívásáról. Miután visszahallgattam az üzenetet, azonnal tudtam, hogy rossz hírei vannak. A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta a Fellebbviteli Bíróság határozatát. Hét bíró alkotta a többséget; ketten fogalmaztak meg különvéleményt.

Pár másodperccel később megérkeztek elektronikus levélben az indoklások is. Félretettem a telefont, közzétettem egy bejelentést a webnaplónkban, majd leültem, hogy megnézzem, mit rontottam el az érvelésemben.

Érvek . Itt volt egy per, amelyben a világ minden pénzét küldték szorítóba az érvek ellen, és a világ utolsó naiv jogászprofesszora böngészi a lapokat, érveket keresve.

Először az indoklást néztem át, azt keresve, hogy a Legfelsőbb Bíróság hogyan tesz különbséget az ebben az ügyben és a Lopez -ügyben érintett elv között. Sehol sem találtam az okfejtést. Azt a döntést még csak nem is említették: az okfejtés, amire az egész érvrendszerünket építettük, egyáltalán nem is szerepelt a Legfelsőbb Bíróság ítéletében.

Ginsburg bírónő egyszerűen figyelmen kívül hagyta a korlátozott jogkörökről szóló okfejtésünket. Azon nézetének megfelelően, hogy a Kongresszus hatalma általában nem korlátozott, úgy találta, hogy a Kongresszusnak ezen a téren sem korlátozottak a jogai.

Indoklása tökéletesen ésszerű volt - saját maga, valamint Souter bíró számára. Egyikük sem értett egyet a Lopez -döntéssel: túl nagy elvárás lett volna, hogy olyan indoklást írjanak, amely elismeri - még kevésbé olyat, amely megmagyarázza - azt az elvet, amellyel oly keményen szembeszálltak.

Amint azonban rájöttem, hogy mi történt, nem hittem a szememnek. Amint korábban írtam, nem tudtam elképzelni, hogy a Legfelsőbb Bíróság össze tudná egyeztetni azt, hogy a Kereskedelmi Záradék esetében korlátozott a Kongresszus hatalma, a Haladási Záradék esetében pedig nem. Soha nem gondoltam volna, hogy úgy tudják összeegyeztetni a kettőt, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyják az okfejtésünket . Következetlenség nem történt, mivel nem is említették együtt a két esetet, így hát nem is volt olyan elv, amely a Lopez -döntésből következett volna: ha említik, akkor azzal összefüggésben korlátozni kell a Kongresszus hatalmát, de ha nem említik, akkor nem.

Mégis milyen jogon döntötték el, hogy az alkotmányban megfogalmazott értékek közül melyeket tartják tiszteletben? Milyen jogon választották ki - ők, a csendes öt -, hogy az alkotmánynak mely részét juttatják érvényre - pusztán azon értékek alapján, amelyeket ők fontosnak tartanak? Pontosan oda lyukadtam ki, ahová - mint korábban említettem - nem szerettem volna: nem sikerült meggyőznöm őket arról, hogy fontos kérdésről van szó, mert nem ismertem fel, hogy bármennyire is gyűlölném, ha a Legfelsőbb Bíróság maga választhatná ki, hogy az alkotmányos értékek közül melyeket tartja tiszteletben, mégis ilyen rendszerben élünk.

Breyer és Stevens bíró erősen eltérő véleményt fogalmazott meg. Stevens indoklása magából a törvényből fakadt: azzal érvelt, hogy a szellemi alkotásokra vonatkozó törvény nem támogathatja a védelmi időtartamok indokolatlan meghosszabbítását. Okfejtését (akárcsak mi) egy a miénkéhez hasonló perre alapozta, amely a szabadalmak ügyében irányadó. A Legfelsőbb Bíróság többi tagja azonban nem vette tekintetbe a hasonlóságot, és tette mindezt anélkül, hogy magyarázatot adott volna arra, hogy ugyanazok a szavak a Haladási Záradékban hogyan jelenthetnek teljesen mást attól függően, hogy szabadalmakról vagy szerzői jogokról van szó. A Legfelsőbb Bíróság Stevens bíró kérdéseit válasz nélkül hagyta.

Breyer bíró indoklása - talán a legjobb, amit valaha írt - nem az alkotmányra helyezte a hangsúlyt. Ő azzal érvelt, hogy a szerzői jogok időtartama olyan hosszú lett, hogy az gyakorlatilag korlátlannak tekinthető. Mi azt állítottuk, hogy a jelenleg érvényes feltételek szerint a szerzői jog 99,8 százalékban az örökké tartóval azonos értékű védelmi időt ad a szerzőnek. Breyer úgy találta, hogy nincs igazunk, a tényleges szám ugyanis 99,9997. Mindenesetre a lényeg világos volt: ha az alkotmány azt írja, hogy az időtartamnak „korlátozottnak” kell lennie, és az éppen érvényes előírások szerint az időtartam olyan hosszú, hogy az gyakorlatilag korlátlannak tekinthető, akkor ez alkotmányellenes.

Ez a két bíró megértette minden érvünket, de mivel egyikük sem hitt a Lopez -ügy igazában, egyikük sem volt hajlandó azt felhozni indokként az időtartam-meghosszabbítás elutasításához. A perben úgy született határozat, hogy senki nem vette figyelembe azt az érvünket, amelyet Sentelle bírótól vettünk át. Ez a dráma a Hamlet volt, de a dán királyfi nélkül.

A vereség fásultságot szül. Azt mondják, hogy az az egészség jele, ha a fásultság utat ad a haragnak. A haragom - amely kétfelé irányult - gyorsan elő is tört, de a levert hangulat megmaradt.

Részben haragudtam az öt „Konzervatívra”. Megmagyarázhatták volna, hogy a Lopez -ügyben alkalmazott elv miért nem érvényes erre az esetre. Nem lett volna túl meggyőző (legalábbis nem hiszem, miután másoktól már olvastam hasonló érvelést, és magam is megpróbáltam végigvinni), de legalább következetességre utalt volna. Éppen ez az öt bíró szokta mondani, hogy az alkotmány értelmezésének helyes módja a „ragaszkodás az eredetihez” - azaz hogy először értsük meg az alkotmány megszövegezői által leírt szöveget, és értelmezzük azt a megfelelő összefüggésben, az alkotmány szerkezetének fényében. Ez a módszer eredményezte a Lopez -döntést és számos más döntést, amit „az eredeti elv” alapján hoztak. Hová tűnt most az „eredetihez” való ragaszkodásuk?

Ezúttal olyanokhoz csatlakoztak, akik soha nem is próbálták megmagyarázni, mit szerettek volna az alkotmány megszövegezői elérni a Haladási Záradék ilyen megfogalmazásával, vagy hogy ennek a záradéknak a felépítése hogyan befolyásolja a Kongresszus jogköreinek értelmezését, illetve hogy a Kongresszusra ruházott hatalom ebben az esetben miért lehet korlátlan, amikor a Kereskedelmi Záradék szerint korlátozott. Röviden szólva egy olyan állásponthoz csatlakoztak, amely nem egyeztethető össze a saját alkotmányértelmezési módszerükkel: lehetséges, hogy ez a döntés vezetett arra az eredményre, amelyet el szerettek volna érni, viszont az indoklásban nem volt egyetlen olyan érv sem, amely összeegyeztethető lett volna a saját elveikkel.

A Konzervatívok ellen irányuló haragom hamar önmagam iránti haraggá alakult át, mivel hagytam, hogy a törvényről alkotott képem elhomályosítsa azt, hogy miként is működik a törvény valójában.

A legtöbb ügyvéd és jogászprofesszor nem különösebben törődik a bíróságokról általában és különösen a Legfelsőbb Bíróságról alkotott idealista elképzelésekkel. A legtöbbjük sokkal gyakorlatiasabb. Amikor Don Ayer azt mondta, hogy ezt az ügyet azzal nyerhetjük meg, ha sikerül meggyőznöm a bírókat arról, hogy az alkotmány megszövegezői által vallott értékek a fontosak, harcoltam ez ellen az elgondolás ellen, mert nem akartam elhinni, hogy a Legfelsőbb Bíróság tényleg így hozza meg a döntéseit. Ragaszkodtam ahhoz, hogy úgy érveljünk a perben, mintha egyszerűen bizonyos elvek alkalmazásáról volna szó. A logikára épülő érveim voltak; nem éreztem szükségét, hogy arra pazaroljam az időmet, hogy a népszerűséget is hajhásszam.

Amint újra végigolvastam az októberi tárgyalás jegyzőkönyvét, száz olyan pontot fedeztem fel, ahol ha mást válaszolok, más irányba vihettem volna a tárgyalást, és ezáltal meg lehetett volna mutatni a Legfelsőbb Bíróságnak az ellenőrizetlen hatalom okozta károkat. Kennedy bíró jóhiszeműen ezt is várta, én pedig bolond módon kijavítottam a kérdését. Souter bíró is azt szerette volna, hogy mutassak rá, milyen károkat okoz az Első Kiegészítés figyelmen kívül hagyása, és én, mint egy számtantanár, átfogalmaztam a kérdést úgy, hogy az logikus legyen. Azt mutattam meg a bíróknak, hogy miként tehetik semmissé a Kongresszus által hozott törvényt, ha akarják, és százszor is rávehettem volna őket arra, hogy akarják, de a makacsságom megakadályozott ebben. Több százszor szerepeltem már közönség előtt, és próbáltam őket szenvedélyesen meggyőzni valamiről, de ez elé a közönség elé nem így álltam ki, és nem a máshol megszokott szenvedéllyel próbáltam meggyőzni őket, mert úgy gondoltam, a bíróságnak nem ez alapján kellene döntenie.

Más lett volna az eredmény, ha másként érveltem volna? Más lett volna az eredmény, ha Don Ayer érvelt volna helyettem? Vagy Charles Fried? Vagy Kathleen Sullivan?

A barátaim körém gyűltek, és erősködtek, hogy nem. A Legfelsőbb Bíróság még nem volt erre felkészülve, bizonygatták, ezt a vereséget a sors akarta így. Az embereknek kell megmutatnunk, miért volt igaza alkotmányunk megszövegezőinek, és bár ez sokkal nehezebb, ha sikerül, valószínűleg képesek leszünk megmutatni ugyanezt a Legfelsőbb Bíróságnak is.

Lehet, de én kétlem. Ezeknek a bíróknak nem fűződik semmilyen anyagi érdekük ahhoz, hogy bármit is tegyenek, ami nem helyénvaló. Náluk nem rúghatnak labdába a lobbizók. Nincs okuk arra, hogy ne azt tegyék, amit jónak tartanak. Egyre csak arra gondolok, hogy ha félre tudtam volna tenni az elfogulatlan bíróságról alkotott képemet, akkor meg tudtam volna őket győzni az igazamról.

Még ha nem is tudtam volna, ez akkor sem mentség arra, ami januárban történt. Amerika egyik legnagyobb szaktekintélye a szellemi alkotások jogának terén ugyanis már a per elején nyilvánosan kijelentette, hogy hiba volt elindítanom az ügyet. „A Legfelsőbb Bíróság még nem áll készen erre.” - mondta Jászi Péter. - „A kérdést nem volna szabad felvetni addig, amíg ez a helyzet meg nem változik.”

A tárgyalás és az ítélet után Péter azt mondta nekem, szintén nyilvánosan, hogy tévedett, de minthogy a Legfelsőbb Bíróságot tényleg nem lehetett meggyőzni, ez önmagában elég bizonyíték arra, hogy Péternek igaza volt. Vagy én nem álltam készen arra, hogy sikerrel érveljek ebben az ügyben a bíróság előtt, vagy ők nem álltak készen a kérdés megvitatására. Bármi is az igazság, rossz döntés volt elindítani az ügyet, és ezt a döntést én hoztam négy évvel ezelőtt.

Miközben a Sonny Bono törvény visszhangja szinte egyöntetűen negatív volt, a Legfelsőbb Bíróság határozatával kapcsolatban megoszlottak a vélemények. Senki - legalábbis a sajtóban senki - nem próbált olyasmit mondani, hogy a szerzői jogi védelem időtartamainak meghosszabbítása jó ötlet, tehát az elvek terén csatát nyertünk. A Legfelsőbb Bíróság döntését olyan lapok dicsérték, amelyek más ügyekben is fenntartással kezelték a Legfelsőbb Bíróság aktív szerepvállalását: a be nem avatkozást helyesnek tartották, még akkor is, ha ostoba törvényt hagy érvényben. Ahol azonban támadták a döntést, ott azért támadták, mert érvényben hagyott egy buta és káros törvényt. A New York Times ezt írta a vezércikkében:

A Legfelsőbb Bíróság határozata végeredményben azt valószínűsíti, hogy amit látunk, az a közkincs végének kezdete és az örök időkre szóló szerzői jogok megszületése. A közkincs remek kísérletnek bizonyult, nem volna szabad pusztulni hagyni. Annak, hogy jelenleg ilyen termékeny és pezsgő alkotókörnyezetben élünk, az az oka, hogy az emberi alkotások teljes tárházából szabadon meríthetünk.

A helyzetet a rajzos kommentárok adták vissza a legjobban. Rengeteg mosolyfakasztó kép jelent meg - például Miki egér a börtönben és hasonlók. A legjobb - legalábbis szerintem - Ruben Bolling alább látható műve volt. A „hatalmasok és gazdagok” sor persze egy kicsit igazságtalan, de az arculcsapás pontosan olyan, mint amilyennek én is éreztem.

Egy képet soha nem fogok elfelejteni, mégpedig azt, ami a New York Times idézett cikke nyomán derengett fel bennem. Vége van annak a „remek kísérletnek”, amit „közkincsnek” hívtunk? Ha viccesen próbálom felfogni, a feltalálót látom magam előtt, ahogy azt mondja: „Drágám, az alkotmány összement.” De ritkán tudom ennyire viccesen felfogni. Alkotmányunk a szabad kultúra mellett kötelezte el magát; a perben azonban, amelynek én voltam a szülőatyja, a Legfelsőbb Bíróság tulajdonképpen megtagadta ezt a kötelezettségvállalalást. Lehet, hogy egy jobb ügyvéd rá tudta volna őket venni, hogy másképp lássák a kérdést.